Gépcsavar (Machine Screw)

Egy vízcsepp csúszott végig a csupasz cső végéig. Megnyúlt a padló irányába. Végül lehullott. 

A vízcsepp szétfröccsent a nedves betonon. 

Thelma, egy apró termetű nő, hanyatt feküdt egy asztalon. Mentálisan arra kényszerítette magát, hogy kitartó és rugalmas maradjon, annak ellenére, hogy ő maga döntött így. 

Lassan elfordította a fejét, amennyire a nyakmerevítő csak engedte. Ha túl sokat mozdult volna, a béklyók azonnal emlékeztették volna a helyzetére. Mindkét csípőjénél hideg, tüskés görgők álltak készen arra, hogy a húsába vájanak, ha túlságosan elmozdulna. 

A mentőöv: a tiszta elme és a folyamatos, nyugodt légzés. Ezek megakadályozták, hogy a gondolatai teljesen elborítsák. 

Megpróbált abban a pincében találni valami normálisat – valami olyat, ami elhiteti vele, hogy ez a hely nem teljesen idegen tőle, vagy hogy nem tévedt túl messzire. Azonban mindössze egy drótot talált, ami valahonnan valahová feszült. És fából készült ruhacsipeszeket, amilyeneket a nagymamája használt a ruhák és lepedők szárítására a meleg napsütésben és a szélben. 

Bár felrémlett benne, ahogy a lobogó takarók között szaladgál, ez a szoba sokkal inkább egy 19. századi fegyház rideg cellájára emlékeztetett. A szoba sarkai sötétbe vesztek. Alátámasztó gerendák álltak masszívan szerte a helyiségben, tartva a régi mennyezetet. 

Megszólalt, szinte csak suttogva. „Miért tettem mindezt egy magazin-sztoriért? Nem akarom ezt végigcsinálni.” 

Thelma a Kinks (Különcök/Fetisiszták) földalatti közösségéhez jött el. Úgy találta, hogy viszonylag normális emberek alkotják – vállalati menedzserek, kékgalléros munkások, ezermesterek, szoftverfejlesztők, egy ápolónő. Természetesen voltak furcsa karakterek is, akiknek ez a földalatti világ jelentette az egyetlen valóságot. Lehet, hogy ez volt a nappali munkájuk – amit éjszaka végeztek. Thelma újságíróként jött, hogy felderítse ezt a világot. 

„Meg akarom tapasztalni, milyen ez a közösség” – mondta a férfinak és a nőnek, akik ezt a különleges közösséget vezették. 

Befogadták őt, azzal a feltétellel, hogy a neveket és a képeket tilos megosztani. 

„Ez nem az a hely, ahol felfedjük a kinti énünket. Ide menekülünk. Itt leengedjük a pajzsunkat” – mondta a férfi, akit Amirnak hívtak. 

A nő beleegyezett. 

Ez az asztalon fekvés már Thelma negyedik látogatása volt. Az első három szelíd volt. Néhány fakanálcsapás, ami nem volt rosszabb annál, mint amit az általános iskolai igazgatótól kapott az ember. Kikötözés és – mindenekfelett – csiklandozás. Amit breaths mint Machine Screw-nak (Gépi Csavar/Gépcsavar) hívtak. 

Ez azután következett, hogy Thelma már majdnem elnevette magát a közösség komolytalanságán. 

„Csiklandozás, komolyan?” – mondta akkor. „Őrültebb dolgokról hallottam. Hacsak nem túloz az összes erotikus író, és a pornófilmek nem mind hamisak. Nos, a lányok bennük eleve azok, de értik, mire gondolok.” 

Extremitást kért. Amir beleegyezett, és azt mondta: „Ha bírod.” 

Most a bőr nyakmerevítője a kemény asztalhoz volt rögvítve. A csuklóit gyorskötözőkkel szorították az asztalhoz. A lábai kengyelben voltak, a térdei behajlítva, a combjai kissé szétnyitva. 

Ott, a szoba közepén egyetlen villanykörte árasztott furcsa, narancssárga fényt. A fény azonban csak néhány lábnyira terjedt ki. 

Hirtelen Thelma lélegzete elakadt, amikor a lépcső tetején lévő ajtó nyikorogva kinyílt. A mellkasa a megfeszült aggodalom súlya alatt emelkedett és süllyedt. A tüskés görgők végigszaladtak a jobb csípőjén, ahogy megmozdult. Nyüszített, mint egy kislány. 

„Thelma, Thelma” – mondta Amir. Odalépett hozzá, és megveregette a vállát. „Itt válik igazán szórakoztatóvá. Nyugodt az elméd? Az elme fontosabb, mint bármilyen érzet a bőrön.” 

A halvány fény feketére festette az Amir arcát átszelő árnyékokat. 

Húzott egy ruhacsipeszt a drótról. A megfeszített drót vékonyan megpendült. 

Megragadta a nő mellét, és végighúzta hüvelykujját a vékony, olajbogyó-színű bimbón. Aztán rácsettintette a csipeszt. 

Thelma teste megrándult és felpattant az asztalról. A bimbóján érzett fájdalom mellett a csípőjébe fúródó görgők, valamint a kötelékek és béklyók is kidörzsölték a puha bőrét. 

Thelma az alsó ajkába harapott és felszisszent. 

„Kérsz még egyet, vagy ez már túl sok?” – kérdezte Amir. 

Mivel nem kapott megerősítést, nem vett le újabb csipeszt a drótról. 

„Én – mi – nem a fájdalomért vagyunk itt... vagyis de, részben, de semmiképpen sem a hadifoglyok kínzása a célunk.” 

Thelma szorosan lehunva tartotta a szemét. Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szeme sarkában. 

Akkor nyitotta ki őket, amikor a mellére nehezedő nyomás megszűnt. 

„Miért, miért vetted le?” – kérdezte Thelma remegő ajkakkal. 

„Kislányom...” – ujjai végigsimítottak az összenyomott testrészen. 

Thelma halkan felbúgott a férfi kasmírpuha érintésére. 

„Itt nem arról van szó, hogy ki tudja a legtöbb fájdalmat elviselni. Nem licitálunk egymásra. Semmiképp!” – durván megrántotta Thelma eddig figyelmen kívül hagyott másik mellbimbóját. „Azért tesszük ezt, hogy kényszerrel kiűzzük a társadalmunk tőkés és szocialista ellensúlyának szennyeződéseit. Célunk, hogy levetkőzzük a Baloldalt és a Jobboldalt, amelyek valójában mind a másikat ítélik el azért, amit ők maguk is megtesznek. Mindannyiunkat kínoznak az utcákon – és az interneten még inkább – ezzel a soha véget nem érő áradattal.” 

„Be kell fejeznem a ruhacsipeszeket. Éreznem kell őket.” 

„Jön még más is, de ha ez a kívánságod...” – mondta Amir. 

A drót újra megpendült, and a mindkét mellbimbóra rácsapódó ruhacsipeszek éles fájdalma felgyorsította a szívverését. Összeszorította a fogait, az arca megfeszült. A feje rángatózott, a bőrt a nyakához dörzsölve. 

Nézés nélkül is tudta, mikor lépett félre Amir. 

A lüktetés végighullámzott a testén, ahogy a zsibongó, érzékeny női hús – melyet oly kevés férfi érintett eddig – satuba szorult. 

Újra megnyugtatta a légzését. A grimaszát könnyed, gondtalan arckifejezésre cserélte. 

Ez egészen addig tartott, amíg meg nem hallotta, hogy egy gépet húznak végig a durván megmunkált padlón. Néhány zökkenő, zörgő szerkezet. 

Amir a nyitott lábai között állította meg a dolgot. 

Látta, ahogy Amir a nagy gép mellett áll. Megveregette, mintha csak a háziállata lenne. 

„Te kérted az élményt. Mi így csináljuk.” 

Thelma beszívta a levegőt, ami megfeszítette a mellbimbóit a csipeszekben. 

A mentális nyomás és a lüktetés közepette hallotta, ahogy a motor életre kel. A gép alacsony zúgása. Fogaskerekek forgása. Egy ütemes, folyamatos lökődés hangja. 

Annak ellenére, hogy a nyakmerevítő fojtogatta, a meredező ruhacsipeszek között lenézett, hogy megpillantsa a hosszú rúd végén lévő dildót. 

Amir elkezdte kényeztetni Thelmát. Az ujjai most nem voltak olyan gyengédek, mint korábban a mellbimbóin. Durvák voltak. Behatoltak az ujjaival. Először egy ujj, aztán kettő. Megérintette a csiklóját és meghúzta a szeméremajkait. 

A görgők a csípőjébe fúródtak, ahogy reflexszerűen fészkelődni kezdett. Felüvöltött a gyengédség és a kín keverékétől. 

Az üvöltés után a háta ívbe feszült, és a kötelékek szorosan tartották. A rögzített dildó hegye hozzáért. Az elméje kavargott az ingerek túltengésétől, érzett minden érintést, hangot és szúrást. Amikor a dildó selymes könnyedséggel behatolt a hüvelyébe, a gyönyör is átjárta. Mint a gyöngyöző pezsgő és az olvadó csokoládé. 

Now már nem volt szüksége mentális stratégiára a túléléshez. A béklyók mintha éterien meglazultak volna rajta. Olyan volt, mintha a nagymamája szélben lobogó, fehér lepedői között szaladgálna. 

But a gyönyör megváltozott. A lüktetések felgyorsultak. A legkisebb részletet is meghallva Thelma felnyögött, amikor egy láncfűrész berregéséhez hasonló hangot hallott. A zaj egyre inkább iparivá vált – egy olyan eszközzé, amely soha nem áll le, de boldogan dolgozik keményen. Aztán fém csikordult a fémen. Valami nagyot akart. A pince úgy hangzott, mint egy teljes gőzzel működő gyár. 

A gép egyre gyorsabban nyomult belé. A kötelékek mintha újra szorosan megragadták volna, és a görgők fel-alá jártak a csípőjén – ez egy másfajta, éles bizsergés volt. 

Kavarrogó elméjében a hüvelyébe hatoló lökések visszarántották a néhány pillanattal – vagy talán órákkal – ezelőtti gyönyörhöz. Az elomló csokoládé. Fehér lepedők a szárítókötélen. 

Aztán a görgők szúrása. 

A gyorskötözők ellen küzdő csuklók. 

A hálás test. 

Görcsösen megfeszülő farizmok. 

Pezsgő a hasán. 

Izzadságcseppek a hajvonalán. 

Forró, lángoló fülek. 

És aztán a robbanás. 

„Ó, bazmeg, a kurva életbe, neee! Yaaaa” – kiáltotta. 

A teste időnként megremegett és megrándult. 

Valamikor később a teste megnyugodott. A ruhacsipeszek lekerültek. A nyaka felszabadult. Felemelhette a karjait. A lábai az asztal széléről lógtak lefelé. 

Gyenge volt, izzadt és fáradt. Az olvadt csokoládé érzésének maradványai még mindig ott pihentek rajta. 

Amir mellette állt. „Mindig jó látni, hogy az emberek örömöt...”
(https://www.lelo.com/blog/machine-screw-an-erotic-story/)