Nézz rám, Zita

A szoba fojtott csendjét csak a szíjjak halk nyikorgása törte meg, ahogy szorosabbra húztam a csatokat Zita csuklóján. A fények minimálisak voltak, épp csak annyi, hogy lássam a tágra nyílt szemeit, amiben tükröződött a félelem és a várakozás bizsergető elegye. Szeretem ezt a pillanatot, amikor tudom, hogy minden az én kezemben van, és Zita teljesen átadja az irányítást.
Nem volt kegyelem, de nem is volt benne felesleges brutalitás. Csak az a fajta fegyelmezett erő, amitől a lélegzete is elakadt. A végig húzott bőrostor hangja, ahogy a levegőt hasította, mint egy éles, villámgyors sikoltás, minden egyes csapás előtt megfeszítette az izmait. Tudta, mi következik, és pont ez az anticipáció volt az, ami igazán életre keltette a helyzetet.
„Nézz rám, Zita” – suttogtam, és az ujjaimmal az álla alá értem, kényszerítve, hogy a tekintete ne térjen el az enyémtől. A dominancia nem az üvöltésről szól, hanem arról a néma tekintélyről, ami a gerincoszlopáig hatol. Ahogy a kezem végigsiklott a hátán, éreztem a remegését, azt a finom, akaratlan reszketést, ami mindig elárulja, hogy mennyire kiszolgáltatott nekem.
A határok elmosódtak. A fájdalom éles, hideg pontjai összeforrtak a forró, lüktető vággyal, amit a tehermentesítés ígérete tartott életben. Nem volt benne helye semmilyen bizonytalanságnak. Minden mozdulatom célirányos volt, minden parancsomat a válaszaira alapoztam. Zita az én játékszerem volt, én pedig a karmester, aki a saját ízlése szerint irányította a vágyainak a zenéjét. Az éjszaka folyamán nem volt tegnap, nem volt holnap, csak az a szűk, intim tér, ahol én mondtam meg, mikor ér véget a csend, és mikor kezdődik az extázis. A bőrén maradt vörös nyomok nem csak fájdalmat jeleztek, hanem a tulajdonjogomat is, amit ezen az estén nem volt kérdéses, hogy ki birtokolja. A lány még mindig ott zihált előttem, és ahogy rá néztem, tudtam, hogy most ő is pontosan érzi, ki az úr ebben a házban.