Az erdőbe

Amikor azon a reggelen beléptem az erdőbe, még nem tudtam, hogy valami meg fog változni.
Csak menni akartam. Huszonöt voltam, tele feszültséggel, gondolatokkal, amik nem hagytak nyugodni. A város túl hangos lett, az emberek túl közel, és valahogy minden túl gyors. Az erdő viszont mindig más volt. Ott lelassult minden.
A fák között haladva egyre mélyebbre mentem, anélkül hogy igazán figyeltem volna, merre járok. A talpam alatt ropogott az avar, a levegő hűvös volt, és éreztem, ahogy lassan megnyugszom.
Aztán meghallottam egy hangot.
Egy ág reccsent valahol előttem.
Megálltam.
– Van ott valaki? – kérdeztem.
Egy pillanat csend után kilépett a fák közül egy férfi.
Ősz haja volt, és valami nyugodt, biztos jelenlét áradt belőle. Nem ijesztett meg. Inkább… kíváncsivá tett.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta.
– Nem sikerült – válaszoltam halvány mosollyal.
Közelebb lépett.
– András vagyok.
– Dani.
Amikor kezet fogtunk, furcsa érzés futott végig rajtam. Nem tudtam megmagyarázni. Csak annyit éreztem, hogy nem akarom elengedni túl gyorsan.
– Eltévedtél? – kérdezte.
– Igen… egy kicsit.
– Akkor jó helyen vagy – mondta. – Az erdőben néha jobb nem tudni pontosan, merre mész.
Elmosolyodtam.
– Ezzel egyetértek.
Aztán felajánlotta, hogy megmutat egy helyet. Nem gondolkodtam sokat. Valamiért megbíztam benne.
Ahogy együtt mentünk, figyeltem őt. A mozgását, a hangját, ahogy beszélt az erdőről. Látszott rajta, hogy ide tartozik. Hogy ez a hely része az életének.
És valahogy… egyre inkább úgy éreztem, hogy én is részese leszek ennek a pillanatnak.
Egy kis patakhoz vezetett. A víz lassan folyt, a fény csillogott a felszínén.
– Ez az egyik kedvenc helyem – mondta.
Leültem mellé.
Nem beszéltünk egy ideig. És ez a csend nem volt kellemetlen. Inkább… jóleső.
Éreztem a közelségét. Nem értünk egymáshoz, de mégis ott volt köztünk valami. Valami kimondatlan.
– Gyakran jársz ide? – kérdeztem végül.
– Igen – felelte. – De ritkán találkozom itt valakivel.
Ránéztem.
– Akkor ma szerencséd van.
Elmosolyodott. És abban a mosolyban volt valami, amitől egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Nem tudom, ki mozdult először.
Talán én.
Talán ő.
Csak azt vettem észre, hogy közelebb ülünk egymáshoz. A kezem a földön volt, és az ujjaink összeértek.
Megfeszültem egy pillanatra.
Aztán nem húztam el.
Lassan megfordítottam a kezem, és összefontam az ujjainkat.
Felnéztem rá.
Ő már engem nézett.
Abban a tekintetben nem volt sietség. Nem volt elvárás. Csak egy csendes kérdés.
Közelebb hajoltam.
Amikor megcsókoltam, minden lelassult. Nem volt benne kapkodás. Inkább… kíváncsiság. Egy óvatos felfedezés.
És amikor visszacsókolt, éreztem, hogy ez kölcsönös.
A keze a karomra csúszott, én közelebb húzódtam hozzá. Nem beszéltünk. Nem is kellett.
Csak ott voltunk.
A világ megszűnt körülöttünk.
Nem tudom, mennyi idő telt el. Talán percek, talán több. Csak azt tudom, hogy amikor végül elhúzódtam, még mindig közel voltunk egymáshoz.
A fejem a vállára hajtottam.
– Ez… nem volt tervezett – mondtam halkan.
– A legjobb dolgok ritkán azok – válaszolta.
Elmosolyodtam.
Hallgattuk a patak hangját. Éreztem a nyugalmát, a melegét, és valahogy minden a helyére került bennem.
Mintha eddig kerestem volna valamit, és most… megtaláltam.
Később visszaindultunk. Már nem volt köztünk távolság. Néha összeért a kezünk, és egyikünk sem húzta el.
Amikor kiértünk az ösvényhez, megálltunk.
Nem akartam, hogy vége legyen.
– Visszajössz még? – kérdezte.
Ránéztem.
Nem volt bennem bizonytalanság.
– Igen.
Közelebb léptem, és még egyszer megcsókoltam. Röviden. Finoman.
– Akkor ez még nincs vége – mondtam.
– Nem – felelte halkan.
Elindultam vissza, de pár lépés után még visszanéztem.
Ott állt, ugyanazzal a nyugodt jelenléttel.
És akkor már tudtam.
Nem csak az erdő miatt fogok visszajönni. 🌲