Az uszodai pillantás

A párás uszoda csendje még körbevett,
a víz tükrén neonfény remegett.
Tempóztam lassan, egyenletesen,
amikor a tekintetét megéreztem hirtelen.
Ősz haja csillant a felszínen,
mozdulatai nyugodtak, kimértek voltak.
Egy fordulónál egymás mellé értünk,
és a víz alatt összenéztünk.
Nem szólt semmit, mégis kérdezett,
a pillantása hosszan rajtam felejtett.
A klórszagú csendben lüktetett valami,
ami nem fért bele puszta véletlenbe.
Mikor kimásztunk, a csempén csorgott a víz,
lépteink visszhangoztak az öltözőig.
A félhomály ott már más volt, sűrűbb,
mintha titkokat rejtene a padok között.
Ahogy elhaladt mellettem, vállunk összeért,
ujjai futólag végigsiklottak a karomon.
Most már nem a víz sodort közelebb,
hanem a kimondatlan vágy.
Az öltöző csöndjében újra egymásra néztünk,
és a levegő forróbb lett, mint odakint a nyár.
Nem kellett több szó, csak egy lépés,
hogy a vízben született pillanat tovább éljen ott bent.