A Tengerparti Ház

Amikor Anna megkapta az e-mailt Dominiktól, még nem is sejtette, hogy az egész nyara, sőt talán az egész élete meg fog változni. A férfival évekkel korábban dolgoztak együtt egy rövid projekten, és bár már akkor is volt köztük egy különös, kimondatlan vibrálás, sosem történt semmi. Mindketten kapcsolatban éltek akkoriban, mindketten máshova tartottak.
Most viszont az e-mail rövid volt, de mégis mindent elindított benne:
„Egy hónapra elvonulok a tenger mellé írni. Van külön vendégszoba. Ha kiszakadnál kicsit mindenből, szívesen látlak.”
Nem volt benne semmi rámenős, semmi egyértelműen kétértelmű. De a sorok között ott bujkált valami… valami, amit Anna már régóta nem érzett. A lehetőség, hogy valaki tényleg kíváncsi rá. Nem arra, amit csinál, nem a teljesítményére, hanem rá magára.
Két napig habozott, majd végül írt:
„Mikor induljunk?”
2. fejezet – A ház
A tengerparti ház úgy állt ott a sziklák tövében, mint valami időn kívüli hely. A falak halványkékek voltak, az ablakokon könnyű fehér függöny lebegett, és a teraszt körbefutó stégen már az első lépésnél megcsapta Annát a sós levegő és a meleg szél.
Dominik az ajtóban várta. Amikor megölelte, Anna meghökkent, mennyire természetesnek tűnt az érintése. Mintha sosem szakadtak volna el igazán egymástól.
– Örülök, hogy eljöttél – mondta a férfi halkan, és egy pillanatra sem engedte el a tekintetét.
Anna érezte, hogy a szíve kicsit gyorsabban ver.
Dominik megmutatta a házat. A vendégszoba a tetőtérben volt, nagy ablakkal, amelyen át a tenger végtelen kékje tárult a világra. Anna percekig csak nézett kifelé, és azon gondolkodott, hogy hogyan engedhette meg magának valaha, hogy évekig olyan helyen éljen, ahol senki nem figyel az apró szépségekre.
Mert Dominik figyelt.
Mindig is figyelt.
3. fejezet – Az első este
A nap lassan lenyugodott, és ők ketten a teraszon ültek egy üveg borral. A hullámok puhán csaptak fel a parton, és az aranyfény rózsaszínre vált, majd mélykékre. Anna feltette a lábát a székre, és a vállát a falnak támasztotta.
– Milyen volt az út? – kérdezte Dominik, de nem a szavak miatt, hanem a hangja miatt olvadt szét Anna minden izma. Mély volt, bársonyos, kicsit rekedt.
– Hosszú. De amint megláttam a házat, mintha minden feszültség kiment volna belőlem – válaszolta.
– Örülök, hogy így érzed. Pont erre való ez a hely.
Dominik néha ránézett, néha a távolba meredt, és Anna pontosan tudta, hogy valami más is történik. Nem beszéltek róla, de ott volt közöttük a feszültség – olyan finom, olyan lassan épülő, mint amikor két mágnes először még távol vannak, de a terük már összeér.
A nap utolsó fénye megcsillant Anna arcán. Dominik egy pillanatra elhallgatott, aztán közelebb hajolt:
– Hiányoztál – mondta halkan.
A mondat úgy ért Annába, mint egy lassú, meleg hullám. Nem ugrottak egymásnak. Nem történt semmi drámai. Csak ott ültek, két ember, akik talán túl sokáig voltak egyedül a saját életükben.
4. fejezet – Reggeli fény
Anna korán ébredt, a szobát már átitatta a felkelő nap fénye. A levegő hűvös volt, és sült kávé illata szállt fel a földszintről. Felvette a vékony, vállát épp csak takaró kendőt, és lesétált.
Dominik a konyhapultnál állt, egyszerű pólóban és rövidnadrágban. A haja kócos volt, a tekintete pedig meleg, mikor felnézett.
– Jó reggelt – mondta, és Anna úgy érezte, hogy még a hangja is puha reggelente.
Leültek, és csendben ettek. Nem kellett beszélniük – az a fajta csend volt, amely otthonos és tele van apró, kimondatlan dolgokkal.
– Ma elviszlek egy helyre – mondta Dominik. – A kedvenc öblöm. Nincs ott senki.
Anna érezte, ahogy a gyomra egy pillanatra összerándul. Nem félelemből. Inkább abból, hogy sejteni kezdte, valami visszafordíthatatlan elkezdődött.
5. fejezet – Az öböl
Az öböl tényleg eldugott volt. Egy hosszú, keskeny ösvény vezetett le, a fák lombjai között átszűrődő fény játékosan mozgott a köveken. Amikor kiértek, Anna megállt.
A víz türkizkék volt, a sziklák melegek, a hely teljesen üres.
– Olyan, mintha csak mi léteznénk – suttogta.
Dominik ránézett.
– Talán így is van.
Nem értek egymáshoz. Nem csókolták meg egymást. Mégis minden porcikájuk érezte, hogy valami elkerülhetetlenül közeledik.
Úsztak a vízben, játszottak, fröcskölték egymást, majd kifeküdtek a kövekre száradni. Anna behunyta a szemét, és hallotta, ahogy Dominik letelepszik mellé. A férfi nem ért hozzá, de a teste közelsége így is átmelegítette a levegőt.
Amikor felé fordult, Anna felnézett rá.
A tekintetük találkozott.
És akkor végre megtörtént.
A férfi lassan közelebb hajolt, és a szája csak éppen hozzáért Anna ajkához. Egy puha, alig érintő csók, amelyben mégis benne volt minden: a vágyakozás évei, a feszültség, és az ígéret, hogy ez még csak a kezdet.
Anna keze Dominik hátára simult, a férfi pedig ujjait végigfuttatta a nő karján.
Nem siettek. A csók mélyült, de sosem vált kapkodóvá. Egyszerűen csak élvezték végre azt, amit eddig visszatartottak.
6. fejezet – Éjszakába nyúló beszélgetések
Több nap telt el így: séták, fürdések, csendes délutánok, lassan mélyülő érintések. Nem rohantak, és egyikük sem akarta tönkretenni ezt az álomszerű ritmust.
Az egyik estén a nappaliban ültek. A szél mozgatta a függönyöket, és hallani lehetett a tenger tompa morajlását. Anna a kanapén feküdt, feje Dominik ölében.
A férfi gyengéden végigsimított a haján.
– Szerettem volna, hogy elgyere – mondta. – Azt hiszem, már régóta.
Anna felnézett rá.
– Miért nem mondtad?
– Mert nem akartam rád erőltetni. És talán… én sem voltam biztos magamban.
A nő megfogta Dominik kezét.
– Én se voltam biztos. De jó, hogy így döntöttem.
A következő percekben nem beszéltek. A férfi ujjai lassan cirógatták Anna karját, vállát, hátát – nem kívánta birtokolni, nem kapkodott, csak jelen volt, teljes figyelmével.
Anna úgy érezte, hogy évek óta először valóban látva van.
7. fejezet – A közeledés
A kapcsolatuk napról napra mélyült. Nem csak a vágy miatt, hanem mert valódi társak lettek.
Egy este vihar közeledett. A szél erősödött, a hullámok magasabbra csaptak. Anna a hálószobájában állt, amikor Dominik odalépett mögé, és a vállára tette a kezét. Lassan, óvatosan.
– Fázol? – kérdezte halkan.
– Nem – felelte Anna, és valójában azt akarta mondani: „Csak te hiányzol.”
Dominik közelebb lépett. A teste melege átjárta Annáét, a lehelete finoman a nő nyakát érintette.
Nem csókolt bele. Nem volt semmi sürgető.
Csak ott állt.
Anna lassan megfordult. A férfi szeme mély és őszinte volt. A köztük lévő tér eltűnt, amikor Anna megérintette Dominik arcát.
– Maradj itt ma – mondta a nő.
Dominik nem felelt. Csak átölelte.
A vihar tombolt odakint, de a szobában minden csendes volt. Két ember lélegzete töltötte meg a teret, két emberé, akik végre nem bújtak el egymás elől.
Az éjszaka hosszú volt. Érintések, csókok, lassú, érzéki közeledések nélkülöztek minden explicit részletet, mégis mindkettőjük szívébe mélyen beégett.
8. fejezet – Félni attól, ami valódi
A hónap fele eltelt. Túl gyorsan. Túl szépen.
Egy napon Anna a stégen ült, és a lábát a vízbe lógatta. Dominik mellé telepedett, de látta rajta, hogy valami nyomasztja.
– Mi bánt? – kérdezte gyengéden.
– Csak… félek – mondta Anna lehajtott fejjel.
– Mitől?
– Hogy ez túl jó. Hogy egyszer vége lesz. Hogy vissza kell mennem oda, ahol minden olyan… szürke volt.
Dominik a kezébe vette Anna kezét.
– Nem kell visszamenned ugyanoda. Legalábbis nem ugyanúgy. És én sem akarom, hogy ennyi legyen.
Anna a férfi vállára hajtotta a fejét.
– Én sem.
Sokáig így ültek. A nap lassan lenyugodott, és a levegő egyre hűvösebb lett.
9. fejezet – A döntés
A nyár végének közeledtével mindkettejük fejében egyre erősebben ott lüktetett ugyanaz a kérdés: Mi lesz ezután?
Egyik este Dominik az asztalra tett egy kulcscsomót.
– Ez a ház kulcsa – mondta. – Akkor jössz ide, amikor csak akarsz. Nem kell kérdezned.
Anna meghatódott. A kulcs hideg volt a kezében, de a jelentése forró és súlyos.
– És… te is akarod, hogy jöjjek? – kérdezte rekedten.
Dominik felállt, odalépett hozzá, és finoman megérintette a nő arcát.
– Azt akarom, hogy maradj az életem része. Nem egy nyárra. Nem egy hónapra. Hanem tovább.
Anna elsírta magát, de ez nem szomorúság volt — inkább megkönnyebbülés.
Összeölelték egymást, és egyikük sem akarta elengedni a másikat.
10. fejezet – A búcsú és a visszatérés ígérete
A hónap végén Anna bőröndjei készen álltak. A taxi a ház előtt várt. A levegő tele volt valamivel, ami egyszerre volt fájdalmas és gyönyörű.
– Nem szeretnélek elengedni – mondta Dominik halkan.
– Nem is engedsz el – felelte Anna. – Csak most visszamegyek. De jövök még. És te is jössz értem.
A férfi megcsókolta, lassan, mélyen, úgy, ahogy azok csókolnak, akik tudják, hogy ami köztük van, nem illan el.
Anna beszállt a kocsiba. Amikor elindult, még visszanézett.
Dominik ott állt a ház előtt, a haja a szélben mozgott, a tekintete pedig nem veszett el a távolban — követte Annát, amíg csak látta.
Anna tudta, hogy ez nem egy történet vége.
Ez csak a kezdete volt valami olyannak,
ami ritkán adódik az életben:
egy kapcsolatnak, amely egyszerre volt érzéki, mély és valódi.