Érintések árnyai

A szoba csendjén lassan átfolyik a fény,
puha aranyporba mártja az ébredő reményt,
és ahogy az est nyoma még ott pihen a falakon,
úgy fut végig a gondolat rajtam: itt vagy, s maradok.

Lélegzeted melege a vállamon megpihen,
mintha csillagok suhannának végig a bőrömön enyhe szélben.
Újra és újra közelebb húz a pillanat,
mint hullám, amely partjára talál, s ott marad.

Kezed mozdul, de nem ér össze még az enyémmel,
csupán a közelség íze von át édes ígérettel.
A távolság közöttünk lassan elpárolog,
mintha a csend minden rezdülése utánad hajol.

A tekintetedben ott izzik valami csillapíthatatlan,
nem harsány, nem vad, csak mélyen mozdulatlan,
és én belesimulok ebbe a finom, szótlan tűzbe,
mely fölém borul, mint fátyol egy lassuló időre.

A pillanat hosszú, bár csendben születik,
mégis érzed benne, hogyan lüktetnek a rejtett üzenetek:
a bőr melege, a vágy suttogó alakja,
és minden mozdulat, mely egy másikra vár ma.

Nem szólunk—nincs is mit—az éj maga beszél,
ahogy átölel minket, finoman, puhán, kevél.
Csak létezünk itt, ebben az egymásba olvadó térben,
ahol a vágy nem rohan, csak lassan írja tovább a lélegzésem.