Éjjeli érintések

Lassan hull az este bársonya a válladra,
mint puha selyem, mely óvón simul a bőrre,
s az árnyékok közt megremeg a csend,
mintha maga az éjszaka is sóhajtana tőled.

Közelebb lépek, s lélegzeted meleg hulláma
finoman perzseli az arcom,
ahogy a távolság köztünk eltűnik,
és minden mozdulat egy új történetet ír.

Ujjaid, mint tétova csillagok,
visszatalálnak a kézfejemhez,
s az érintésedben ott rejtőzik valami ősi,
valami lassan ébredő,
amihez szavak már nem kellenek.

A tér időtlenné lesz,
mintha a világ összes fénye bennünk gyúlna ki,
és a vágy halk, mégis kérlelhetetlen árama
átjárja mellkasunkat.

Az ágyékod forrósága nem válik szóvá,
és nem lesz hangos vallomás,
csak a bőrünk finom remegése mesél,
ahogy a testek közti határ elpárolog,
mint párás üvegről az érintés nyoma.

Körvonalad belesimul a sötétbe,
csak a tested lágy ívei vezetnek,
mint hajnal előtt derengő hegyvonulatok,
melyeket a fény még nem fed fel teljesen.

Lehunyod a szemed,
s a pillák rezdülése olyan,
mintha a hold fénye pattanna meg bennük,
és minden rezdülésed hívogatná a kezem,
hívogatná a szám,
hívogatná azt a csendet,
ahol már csak ketten létezünk.

A csípőd lassú ívben fordul felém,
és a mozdulatodban ott van minden,
ami egyszerre ártatlan és végzetesen vonzó,
mint amikor két hullám egymásra talál
a tenger sötét tükrén.

A vágy ritmusa finoman épül közöttünk,
nem rohan, nem kér,
csak nő, mint szélcsendben ébredő tűz,
mely nem lángol fel hirtelen,
csak egyre biztosabban terjeszti
aranyló melegét.

Ajkam a nyakadhoz ér,
nem sietséggel, inkább óvó figyelemmel,
mintha egy titkot ízlelne,
melyet csak neked súgott az éjszaka.

Illatod körém fonódik,
és a bőröd sóhaja
lassan belesimul a saját lélegzetembe,
mintha régóta erre a találkozásra várt volna minden porcikánk.

Simításom a hátadon úgy siklik végig,
mint szél a tó felszínén,
alig látható, mégis mély hullámokat kelt,
s a tested válasza finom,
de letagadhatatlan zenévé formálja.

Két tenyered végül a mellkasomra simul,
és abban a pillanatban megérzek mindent,
amit szavakkal sosem tudnál elmondani:
a hívást, a kíváncsiságot,
az elengedést és az átadott bizalmat.

A fény lassan elvész a szobában,
de bennünk új csillagok születnek,
s a csend már nem üres,
hanem megtelik lüktetéssel,
puha, mély, emberi tűzzel.

És ahol az ajkunk összeér,
ott kezdődik a hajnal,
ott születik meg az a néma ígéret,
hogy ez az éj nem múlik el nyomtalanul:
ott marad a bőrünk alatt,
a gondolataink mögött,
és ott lüktet tovább,
valahol a szív ritmusának rejtett csarnokaiban.