A naplemente után – III. rész

A nyár már lassan tovatűnt, amikor Lilla üzenete megérkezett. Csak ennyi állt benne:
„Emlékszel a tengerre?”

Egy pillanatig csak néztem a képernyőt. Azonnal éreztem a só illatát, a villa teraszának meleg kövét, és hallottam a hullámok halk moraját, ami akkor éjjel mindent elnyelt.
Nem kérdezett semmit, mégis mindent kimondott.

Két héttel később újra találkoztunk. Egy kávézóban, a város közepén, messze a tengertől. Lilla ugyanúgy mosolygott, mint akkor — csak most a szeme mögött valami csendesebb fény égett. Leültünk, a beszélgetés óvatosan indult, mintha két ember próbálná megkerülni a múlt árnyait.

– Nem beszéltünk róla azóta – mondta halkan. – És talán nem is kell.
– Nem – feleltem. – De néha mégis jó lenne tudni, mit gondolsz.

Lilla elmosolyodott, a kezével a csészéjéhez ért.
– Azt gondolom, hogy az a nyár megmutatta, milyen az, amikor az ember nem gondolkodik, csak érez. És hogy ez ritka.

Csend lett. Az ablakon túl emberek siettek, az utcán forróság vibrált, de nekünk valahogy más ritmusunk volt.
– És András? – kérdeztem végül.
– Ő is emlékszik. De már nem beszélünk róla. Mindketten tudjuk, hogy ami ott történt, csak ott történhetett meg.

Egy pillanatra összenéztünk, és minden ott volt abban a pillantásban: a tenger fénye, az éjszaka, a három pohár bor, a csend. Az, amit nem lehet visszahozni, de soha elfelejteni sem.

Kint esni kezdett. Az eső illata keveredett a frissen főzött kávééval. Lilla az ablakhoz lépett, és végignézett az utcán.
– Néha vágyom rá, hogy újra ott legyünk – mondta. – De talán pont attól volt különleges, hogy csak egyszer történt meg.
Felém fordult, és a hangja lágyabb lett.
– Nem bánod, ugye?
– Nem – feleltem. – Az életben vannak pillanatok, amiket nem birtokolni kell, hanem őrizni.

A szeme sarkában halvány mosoly bujkált.
– Ezt mindig is így láttad a dolgokat. Ezért voltál más.

Később kisétáltunk a kávézóból. Az eső elállt, a levegő friss lett. A járda vizesen csillogott a fények alatt. Lilla búcsúzóul megérintette a karomat.
– Köszönöm, hogy eljöttél.
– Én köszönöm, hogy hívtál – mondtam.

Nem volt csók, nem volt ígéret. Csak egy pillantás, ami lezárta és megőrizte mindazt, ami valaha volt.
Ahogy elindult a másik irányba, tudtam, hogy ez a búcsú már végleges. Mégis, valahol mélyen hálás voltam — mert ritka, hogy az ember valóban él át valamit, ami túlmutat a hétköznapokon.

Aznap este újra elővettem a fotókat a tengerpartról. A villa még mindig ott állt, a naplemente ugyanúgy aranylott a vízen. Csak mi változtunk meg.
Lehunytam a szemem, és egy pillanatra újra hallottam Lilla nevetését, éreztem a bor ízét, a forró levegőt, a sós szél simítását.

Nem volt nosztalgia. Csak csendes bizonyosság: vannak esték, amelyek nem múlnak el. Csak elhalványulnak, mint a nap a tenger fölött — hogy aztán újra és újra visszatérjenek, valahányszor az ember becsukja a szemét.