A naplemente után – II. rész

A tenger reggeli fénye más volt, mint az esti: hidegebb, élesebb, valóságosabb. A villa csendes volt, csak a sirályok hangját hozta a szél. Lilla még mindig a teraszon ült, a haját a szél a vállára fújta. A kávéját lassan kavargatta, a tekintete a horizonton pihent, ahol András apró pontként mozgott a vízben.

Ahogy kiléptem a teraszra, rám mosolygott.
– Jó reggelt – mondta csendesen. – Nem aludtál sokat, ugye?
Megráztam a fejem.
– Nem igazán.

Nem tudtam, mit kellene mondani. Az este emlékei nem múltak el, de nem is voltak nyomasztóak. Inkább valami furcsa, édes csend maradt utánuk. Az a fajta, amikor az ember tudja, hogy valami megtörtént, amit már nem lehet visszavonni – de nem is akarja.

Lilla felállt, a csészéjét a korlátra tette.
– Szeretnék sétálni egyet – mondta, és rám nézett. – Jössz?

A parton finom homokszemek tapadtak a lábunkhoz. A hullámok lágyan mosták a partot, a nap már magasabban járt. Lilla néha belerúgott a vízbe, mint egy gyerek. De a szeme komoly volt, amikor rám nézett.
– Tudod... – kezdte, majd elhallgatott. – Az este nem volt terv. Csak... valahogy így kellett történnie.

– Én nem bánom – mondtam, és éreztem, hogy ez az igazság.

A sétány végén András állt, törölközőt dobott a vállára, amikor meglátott minket. Lilla lassított, majd odalépett hozzá. Nem szóltak semmit, csak egy pillanatra egymás szemébe néztek. Aztán mindhárman elindultunk vissza a villába.

A nap forrón sütött, a villa falai között újra élettel telt meg a levegő. Délben ebédet főztünk, nevettünk, mintha minden a régi lenne. Mégis, valami megváltozott. A mozdulatokban, a tekintetekben ott bujkált az este emléke.

Késő délután Lilla elvonult a szobájába. András a nappaliban ült, bort töltött magának. Aztán rám nézett.
– Tudom, hogy nem szabad erről beszélnünk – mondta halkan. – De nem tudom eldönteni, mit érzek.

Leültem mellé.
– Talán nem is kell eldönteni – feleltem. – Nem minden pillanat tart örökké, de attól még lehet igaz.

András bólintott, és elmosolyodott.
– Azt hiszem, ezt Lilla is így gondolja.

Este újra a teraszon ültünk hárman. Már nem volt feszültség, csak valami mély, békés összhang. A nap lassan lebukott a víz mögött, és a villa újra arany fényben úszott.

Lilla a poharával játszott, aztán halkan megszólalt:
– Különös, nem? Hogy egyetlen este mennyit tud változtatni rajtunk.
– Igen – feleltem. – És mennyire kevés elég hozzá.

Nem volt több kérdés, nem volt több szó. Csak a tenger hangja, a szél, és az a kimondatlan kötelék, ami már mindannyiunkban ott élt.

A villa ablakain át a holdfény lassan kúszott be. Az éjszaka már nem volt olyan forró, mint az előző, de valahogy mégis mélyebb volt.
És miközben a sós levegő megtöltötte a szobát, tudtam, hogy ezt a nyarat egyikünk sem fogja elfelejteni.