Egy este a tengerparti villában

A villa teraszáról a naplemente narancsos fénye aranyló csíkokat húzott a vízre. A levegőben sós pára keveredett a bor illatával. A poharamat néztem, a jég lassan olvadt benne. András és Lilla a medence szélén beszélgettek — nevetgéltek, néha összenéztek, néha rám pillantottak.
Az este már eleve más volt, mint a többi. Éreztem, hogy valami meg fog történni.

A villa egy hétre a miénk volt. Hárman jöttünk el ide — barátok, régóta ismerjük egymást, de ez a nyár más volt. Lilla szabadabbnak tűnt, mint valaha. A vékony nyári ruhája minden mozdulatára finoman rásimult, a haja kibontva hullott a vállára. Amikor rám nézett, egy pillanatra elfelejtettem, mit akartam mondani.

András vállon veregetett, miközben leült mellém.
– Fura este, nem? – kérdezte, és közben Lillát nézte.
– Az – válaszoltam halkan, és éreztem, hogy valahol mindketten ugyanarra gondolunk.

A villa csendjét csak a tenger halk moraja törte meg. Lilla odalépett hozzánk, kezében három pohárral.
– Itt az utolsó üveg bor – mondta mosolyogva.
A nap már lement, a hold fénye szelíden csillant meg a víztükrön. Lilla leült közénk, a vállaihoz ért a karom. Éreztem a bőre melegét. Semmi sem történt — és mégis minden megváltozott.

Nem szóltunk. Csak néztük a tengert. A csend valami feszültséggel telt meg, amit egyikünk sem akart megtörni. Aztán Lilla megszólalt:
– Tudjátok, milyen furcsa... hogy az ember néha azt érzi, nem kell dönteni. Csak hagyni, hogy megtörténjen, ami megtörténik.

András rám nézett. Nem kellett szavak. Tudta, hogy én is érzem ugyanazt: a határvonalat, amit már régen elhagytunk.

A villa teraszán lágy zene szólt. Lilla felállt, és a víz széléhez sétált. A hold fénye megcsillant a bőrén, a haja meg-meglebbent a szélben. Egy pillanatra megállt, és visszanézett ránk.
– Gyönyörű este van – mondta halkan. – Túl gyönyörű ahhoz, hogy csak nézzük.

A pillanat hosszúra nyúlt. Nem tudom, ki indult meg előbb. Csak azt tudom, hogy amikor mellé léptem, már minden döntés megszületett. A tenger moraja elnyelte a világ zaját, és csak a közelség maradt. A tekintetek, az érintések, az a néma, forró feszültség, amit nem lehet szavakkal leírni.

A villa belsejéből halvány fény szűrődött ki. Három pohár bor maradt a teraszon, félig tele. Bent a zene tovább szólt, a hullámok ritmusára. Az este nem volt hosszú, de végtelennek tűnt.

Reggel a napfény ébresztett. Lilla a teraszon ült, kávéval a kezében. András már a vízben volt, úszott messze, a horizont felé.
Lilla rám nézett, és elmosolyodott.
– Ez az este megmarad bennünk, igaz? – kérdezte.

Csak bólintani tudtam. Nem volt szükség magyarázatra. A tengerparti villa egy estére megállította az időt, és ami történt, az nem illett bele a hétköznapokba. De valóság volt — épp ezért volt olyan gyönyörűen törékeny.