Az erdő mélyén

A reggeli nap már átszűrődött az erdő lombjai között, mikor Béla és Gábor, két erdei favágó, lassan felébredtek a faházuk bensőséges, rusztikus szobájában. Maciszépségű, szőrös testük fénylő verejtékkel borított volt az előző napi munka után, szakálluk pedig még kissé nedves volt az éjszakai párától. Csendben figyelték az ablakon át a fák közötti pihenő fényt, tudva, hogy az új nap új kihívásokat hoz.
Az erdei faház, ahol éltek, magányosan állt, elbújva a természet mélyén. Mindkettőjükben ott volt a vad erő, amit csak a természet és a fizikai munka szült meg. Szőrös kezeik és hatalmas karjaik úgy simulnak össze, akár a fák törzsei, melyeket nap mint nap vágtak. A fából és fa illatából összeállt otthon volt számukra a menedék, távol a világ zajától, ahol szabadon élhettek.
Ahogy a hideg reggeli levegő megkaparta bőrüket, Gábor lassan közelebb lépett Bélához, aki az ágy szélén ült, mélyen elgondolkodva. A szőrös mellkast simogató ujjak csendesen érintették a bőrt, az érintés csak egy szikra volt, amely lassan lángra lobbant.
„Nem kell sietni ma, egy kis pihenő is jár nekünk” – dünnyögte Gábor, miközben ujjai végigvándoroltak Béla robusztus karján, majd átsiklottak a szakállas arcán.
Béla szeme felcsillant, és halk sóhaj áradt elméjéből. A két férfi között a feszültség nem csupán a mindennapos munkából származott, hanem egy érzelmi tűzből, amely évek alatt érett bennük. Az erdő mélye volt a tanúja azoknak a csendes pillanatoknak, amikor kezeik összefonódtak, és titkos vágyakat, érintéseket váltottak ki egymásból.
Aznap este, amikor a nap lenyugodott, és az erdő újra elcsendesedett, a kis faház melegére és barátságára támaszkodtak. Szőrös testük összeért, ahogy a hatalmas vaddisznó bőrrel fedett kanapé lapjára heveredtek, a fák susogása kívülről lágy melódiaként kísérte őket.
Gábor lassan, de határozottan húzta magához Bélát, mélyen a szemébe nézve, mintha az erdő összes titkát próbálná felfedni. Az ujjak simogatták a izmos hátat, a szakállas arc közel hajolt a szőrös vállhoz, és a levegőben vibrált a feszültség.
„Mindig is így akartam, hogy ez a hely ne csak munka legyen, hanem a mi menedékünk is” – súgta Gábor, miközben ajkai puha érintésekkel fedezték fel a bőr peremét.
Az éjszaka csendje betöltötte a teret, miközben a két férfi mozdulatai összhangban táncoltak, mint a fák lombjai szélben. Béla kezei végigsimították Gábor szakállát, érzékien, lassan, mintegy felfedezve azt a férfit, aki mellette állt, kemény, mégis gyengéd.
Az érintések egymást váltották, egyre mélyebb és bensőségesebb titkokat hozva felszínre. A favágók teste és lelke egybeforrt a sötét erdő mélyén, ahol csak az éjszaka titkai és a fák beszélgetése tudta figyelni, hogy két szőrös, szakállas férfi egymás karjaiban találja meg a valódi békét és vágyat.