Lángoló testek éjszakája

Az éj sötétje lassan ölel körém,
csendedben hallom a vágy ütemét.
Bőrömön bizserg a levegő súlya,
ahogy közeledsz, s mindenem felgyújtja.

Tekinteted lángja végigsimít rajtam,
érzem, hogy elveszek pillantásodban.
Nem kell szó, a csend is ezer szót beszél,
minden rezdülésed bűnre csábít, kísért.

Ujjaid útja lassan, komolyan keres,
nyomában szikrázik bennem a remegés.
Csókokból hidat építesz bőrömön,
s én engedem, hogy minden sejtem feloldjon.

Ajkad íze méz, mégis tűzbe von,
minden csókod új világot nyit most.
Mellemen pihenve sóhajom beleremeg,
forrón vágyom rád, egyre közelebb.

Combjaim közt éled újra a vihar,
nyelved futótűzként minden gátat szabadít.
Felkiált belőlem az ösztönös öröm,
miközben elveszek gyönyörű körödön.

Nem számít az idő, nem számít a tér,
csak tested húz, és minden vágy, mi kísér.
Suttogásod mélyen a fülembe szökik,
parancsként hat rám, s testem engedelmeskedik.

A lepedő gyűrve, bőrünk izzva ég,
minden lüktetésben benned élek én.
Összefonódva, vadul, de mégis gyöngéden,
újra és újra elveszünk egymás ölén.

Hajnal közeledik, de mi nem engedünk,
százszor születünk, és újra elveszünk.
Szerelmed pecsétje bőrömre simul,
tudom, hogy nélküled minden nap sivár és mulandó.