Balatoni vers

A Balaton partján állok egyedül,
a nap már lenyugodott, csend ölel körül.
A víz tükrén csillagok táncolnak lassan,
és a szél susogása átjárja a nyár illatát.

Megáll mellettem egy férfi, bölcs és nyugodt,
ősz haj, napbarnított bőr, minden mozdulata gondolt.
A szeme mély, mintha titkokat rejtene,
és a hangja simogat, amikor megszólal velem.

Kezét az enyémhez érinti, lágyan, óvón,
és a testem minden porcikája már őt követi önként.
A csókja lassú, édes, mint a tóparti szél,
minden érintésével egyre közelebb kerülök én.

A szívem dobban, a vágy lángra lobban,
minden pillanat vele örökké tartani látszik itt a parton.
A testünk összeolvad, a bőr melege simít,
és a sötétben minden sóhaj egy új titkot ír.

A stég alatt a víz csobban, csillagok ragyognak,
a nyár illata, a vágy, minden egyszerre sodor el.
Ő a vihar és a menedék, a tiltott izgalom,
és én elvesztem benne, minden ellenállásom hagyom.

A kezünk összefonódik, a lélegzetünk összhangban,
és a csendben csak a szívünk dobban hangosan.
A tó hűvös hullámai alatt a világ elhalványul,
de közöttünk minden egyre csak hevül