Éjszaka hármasban 2.

Az időérzékünk rég elolvadt, mire az ágyon feküdtünk egymásba fonódva. Kata teste még alattam feszült, Anna ujja a kezemet vezette, és együtt simítottuk végig a bőrét. A légzésünk összeolvadt, szinte zenét alkotva: Kata szaggatott sóhajai, Anna mély, vágytól rekedt hangja és az én zihálásom lassú ritmusban töltötte be a szobát.

Kata ajkai az enyémet keresték, miközben Anna oldalról hozzánk simult. A háromszög bezárult: minden mozdulat, minden csók egyszerre adott és kapott. Anna mellbimbója a vállamhoz ért, ahogy rám hajolt, és közben Kata ujja végigsiklott a hátamon, egyre lejjebb, a derekamig. Nem volt több különálló érintés – mindhárman ugyanazt a testet szerettük, csak más-más oldalról.

Anna lassan Kata fölé hajolt, ajkaival végigkövette a mellkasát, míg a nyelvével körberajzolta a mellbimbóját. Kata halk, meglepett sóhajjal reagált, ujjai Anna hajába túrtak. Én közben a csípőjét markoltam, érezve minden remegését. A szoba meleg volt, de a vágy izzása tette igazán forróvá.

Amikor Anna felemelte a fejét, a tekintetünk találkozott. Szemeiben ott volt a kíváncsiság és a tűz. Kata közénk simult, és egyszerre csókolt minket – az ajkain keresztül egymás ízét is megéreztük. Az érintéseink egyre gyorsultak, egyre bátrabbak lettek: már nem volt határ, csak a bujaság hullámai.

Kata halkan suttogta:
– Szeressetek egyszerre.

Szavai belénk martak, és onnantól kezdve minden mozdulat egy közös, végtelen tánc lett. Anna és én együtt vezettük, csókokkal, simításokkal, míg Kata teste minden rezdülésével válaszolt. Hol az egyikünk hajolt rá, hol a másik, hol egyszerre adtuk neki a figyelmünket, hogy minden érzéke beteljen.

A gyönyör hullámai újra és újra átgördültek rajtunk. Amikor Kata teste ívbe feszült, és Anna a nyakába harapott, én a hajába temetkeztem – és úgy éreztem, három szív ver egy ritmusra. Az éjszaka lassan telt, de minden percben újra felfedeztük egymást: mellhez simulva, combhoz dörzsölődve, tenyerünk alatt forró bőrrel.

Amikor végül kimerülve, verejtékben összetapadva egymás mellett feküdtünk, az ablakon már a hajnal első fényei szűrődtek be. A csend nem volt üres – benne volt a vágy, a teljesség, és az a kimondatlan ígéret, hogy nem utoljára történt mindez.