A habnyomok játéka

Szombat dél körül volt, a piac forgataga lassan átszivárgott a Csaba Centerbe. Én a második emeleten álltam a korlátnál, és onnan figyeltem a lenti zsibongást. Az emberek cipős dobozokkal, teli szatyrokkal rohangáltak, párok vitatkoztak, gyerekek nevetgéltek. Mégis, egy pillanat alatt minden háttérbe szorult, amikor megláttam őt.

Egy apró asztalkánál ült az első emeleten. Könnyű, nyári ruhát viselt, amely finoman kiemelte a nőies vonásait. Előtte egy sütemény hevert, amit talán a piacról hozott. Nem volt benne semmi hivalkodó, mégis volt benne valami, ami azonnal megragadta a figyelmemet.

Ahogy a villát a tejszínhabhoz érintette, a hab engedetlenül kibomlott, és egy fehér csepp az ajkára hullott. Először ösztönösen nyelve hegyével próbálta eltüntetni, de ekkor megakadt a tekintetünk. A mellkasomban elakadt a levegő – tudtam, hogy lebuktam, mégis képtelen voltam elfordulni.

És akkor történt valami, amitől a levegő is vibrálni kezdett közöttünk. Ő nem sietve törölte le a habot, hanem hagyta, hogy szétmázolódjon az ajkán. A következő pillanatban egy újabb csepp legördült a combjára, és megállt a ruhája szélénél. Éreztem, ahogy a pulzusom felgyorsul, és mintha hirtelen csak ketten maradtunk volna az egész központban.

Nem fordítottam el a tekintetem, nem tettem úgy, mintha mást néznék. Egyenesen, kihívóan belenéztem a szemébe, és éreztem, hogy ő is érti: most egy közös játék részei vagyunk.

A szája sarkában apró mosoly bujkált. Ujjbegyével lassan letörölte a habot a combjáról, majd a villát szándékosan lassabban emelte a szájához. Én közben a korlátra támaszkodtam, előrehajoltam, mintha közelebb akarnám húzni őt magamhoz. Tudtam, hogy ez már több volt, mint puszta véletlen: egy cinkos, titkos kapcsolat kezdett kibomlani kettőnk között.

Aztán, amikor a dekoltázsára csöppent habot törölte le, olyan lassan tette, mintha minden mozdulattal üzenni akarna nekem. A szám szegletében mosoly suhant át – igen, ez most kettőnkről szólt.

Nem beszéltünk, nem intettünk egymásnak, csak néztük egymást. És ahogy felállt, hogy induljon, még egyszer visszapillantott. A tekintetében ott volt a játék, a csábítás, az ígéret.

Nem tudtam ott maradni. Utána indultam, és kerestem a tömegben. A szívem úgy vert, mintha versenyt futna velem. Végül megtaláltam. Megállt, rám nézett, és halkan, alig hallható mosollyal megkérdezte:

– Volna kedved máskor is így sütizni?