A nyári vihar alatt

A nyári éjszaka fülledt volt, a levegő szinte vibrált a közelgő vihar feszültségétől. A régi nyaralóban, ahol Petra és Márk meghúzódtak pár napra a város zajától, csak a szél surrogása hallatszott az ablakok résein keresztül. Az este nyugalmát csak a távolban morajló mennydörgés zavarta meg időnként – és Márk lélegzete, ahogy egyre közelebb húzódott Petrához a kanapén.

Petra csak egy lenge pólót viselt, alatta nem volt semmi. A bő anyag szinte táncolt a testén, minden mozdulatnál kirajzolódott a mellbimbója kontúrja. Márk szeme megakadt rajta, de nem szólt semmit – csak nézte, ahogy a lány poharat emel a szájához, és a bor lassan lecsorog az ajkain.

– Tudod, hogy nézel rám? – kérdezte Petra halkan, félmosollyal.

– Úgy, ahogy egy férfi néz egy nőre, amikor már túl régóta vágyik rá – válaszolta Márk, és közelebb hajolt.

Petra nem húzódott el. Szemei csillogtak, arca kipirult volt, de nem a bortól – a feszültségtől, amit egész nap érzett kettőjük között. A következő pillanatban Márk ajkai az övére tapadtak. Csókjuk lassú volt, felfedező, mégis egyre szenvedélyesebb. A borospohár a földre esett, széttört – de egyikük sem törődött vele.

Márk kezei felfedező útra indultak Petra testén, először a csípőjén, aztán a combján, míg végül a póló alá csúszott a tenyere. A lány megremegett az érintéstől, de nem félelemből – vágyból. Mikor a fiú végighúzta ujjait a hasán, majd lassan a mellére, Petra felnyögött, és már nem volt visszaút.

A póló pillanatok alatt a földre került, majd Márk is levetette a saját felsőjét. Testük összeért, bőr a bőrön, izzadtan, fülledten, ahogy a vihar végre betört az ablakon túl. A villámok fényei időnként megvilágították a szobát, mintha csak a természet is tanúja akarna lenni ennek az éjszakának.

Petra ráfeküdt Márkra, haja lecsúszott a fiú mellkasán, és ajkai lefelé indultak. Először csak csókok, harapások, majd egyre mélyebb, egyre vadabb mozdulatok. Márk keze a hajába túrt, hátrahúzta, és tekintetük találkozott.

– Fordulj meg – suttogta.

Petra engedelmesen fordult, négykézlábra ereszkedett a kanapén. Márk mögé térdelt, ujjai végigsiklottak a lány hátán, egészen a fenekéig. Egy utolsó villám csapott a közelbe, mikor beléhatolt – erősen, de gyengéden, mintha egész életében csak ezt az egy mozdulatot várta volna.

Mozgásuk ritmusa összhangban volt a kinti viharral – gyorsult, majd lassult, aztán újra robbanásszerűen tört fel. Petra nyögései elnyomták a mennydörgést, a testük pedig újra és újra egymásnak feszült, míg végül mindketten elérték a csúcspontot – egyszerre, megsemmisülve a gyönyörtől.

Az eső halkan kopogott az ablakon, amikor egymás karjába omlottak. Nem szóltak semmit – nem is kellett. A testük beszélt helyettük.