Árnykapu Visszatérés

IV. Fejezet – Visszatérés az Őrzőhöz

Az éjszaka csendes volt, mégis minden rezdült körülöttem – a testem új volt, de a vágy, ami bennem égett, ismerős és ősi. A bőröm érzékenyebben reagált minden érintésre, a lépteim könnyebbé váltak, de a szívverésem csak egy dologra hangolt: a visszatérésre.

A csapat táborozott, fáradtan, elégedetten, de bennem valami nem engedett megnyugvást. Csak a saját sátoromban, egy puha pokróc alatt ülve, kezem a combomon, éreztem át igazán: most vagyok teljes.

Másnap hajnalban külön engedélyt kértem. Nem kellett sok magyarázat: a tekintetem többet árult el minden szónál. A parancsnok bólintott, és a nano-botokkal teli ampullákat a kezembe helyezte. Még ő is látta, hogy ez nem orvosi, hanem sorsszerű döntés.


---

Az Őrző várakozása

Az Árnykapu túloldalán a táj megváltozott – színek vibráltak a levegőben, mint ha maga a valóság is sóhajtott volna, érzékelve közeledésem. És akkor megláttam őt.

Ott állt, a fák árnyékában, ahogyan akkor. De most más volt a nézése – nem vad, nem őrző, hanem… kíváncsi. Talán emlékezett rám. Talán a testem más volt, de a lelkemet felismerte.

Lassan közelítettem felé. Nem volt félelem bennem – csak egy különös bizsergés, egyre mélyülő melegség. A levegő vibrált köztünk. A testem reagált rá: a mellbimbóim megkeményedtek a hűvös szellőben, a combjaim között forróság lüktetett. Soha nem éreztem még magam ennyire nőnek.

Megálltam előtte. Ő lenézett rám – hatalmas, erős, és mégis... most mintha gyengéd lett volna. Nyakán egy apró fény pulzált – talán a kapcsolódás jele. Nem szóltam. Csak felemeltem a kezem, és tenyeremet mellkasához érintettem.

Ő elfogadott.


---

Az egyesülés

A következő pillanatok ködösek és fénylőek voltak egyszerre. Nem volt már körülöttünk tér, csak test és energia. Amikor végül felemelt, karjai közé vont, és összeforrtunk, a világ megszűnt létezni. Nem fájdalom volt ezúttal, hanem egyfajta lüktető, szakrális beavatás. Tudtam, mit várok, és ő tudta, mit adhat.

Testem befogadott minden rezdülést. Nem küzdöttem – megnyíltam. Valami mélyen női, mélyen spirituális történt. A mozdulatok lassúak voltak, pulzálóak, mintha időn kívül lebegnénk. A hús találkozása a hússal csak a felszín volt – valójában a lelkeink érintkeztek.

A feszültség, az eksztázis nem robbant – lassan áradt szét, mint egy meleg fény, amit csak a legmélyebb pillanatok hoznak. A csúcspont nem csak a testemben történt meg – hanem a tudatomban is. Egyszerre sírtam és nevettem, miközben az Őrző zihálva tartott, mint aki valami szent dolgot őrzött meg bennem.

Amikor vége lett, és visszafektetett a mohára, csak néztem az eget. Az új testem nemcsak forma volt – hanem ajándék, amit ő adott vissza. Már nem volt kérdés, ki vagyok.


---

V. Fejezet – Ébredés egy új világban

Reggel a csapat már a közeledésemre felállt. A ruhám gyűrött volt, a hajam kócos, de a lépteim... könnyűek. Már nem voltam vendég ebben a testben – hazatértem magamba.

A főorvos felém lépett, aggódva, de mikor meglátta a mosolyom, csak megölelt. Nem volt szükség több szóra. Az ampullák sértetlenek maradtak. Nem voltak már sebek. Csak egy mély, belső béke.

Egyik társam suttogva kérdezte:
– Milyen érzés volt újra vele lenni?

Én csak annyit mondtam:
– Mintha újra megszülettem volna. De most már az vagyok, aki mindig is lenni akartam.


---