Véletlen találkozás

Az eső áztatta macskakövek illata nehéz volt a levegőben, miközben Éva sietett Budapest szűk, kanyargós utcáin. Kopott bőr táskája, tele vázlatfüzetekkel és szénnel, ritmikusan ütődött a csípőjéhez. Késésben volt, mint általában, a művészettörténeti előadásáról, de egy hirtelen zápor arra kényszerítette, hogy egy régi épület díszes boltíve alá meneküljön.

Sóhajtott, nedves vörösesbarna hajtincset söpört a szeméből, és elővette a telefonját, megnézte az időt. Még volt néhány perce, ha fut. De az eső nem mutatott enyhülésre utaló jeleket. Ahogy felnézett, egy alak bukkant elő az ellentétes boltív árnyékából.

Magas volt, sötét, rakoncátlan fürtökkel és meleg méz színű szemekkel. Egy jól megviselt, kissé gyűrött borítójú puha fedeles könyvet tartott a kezében, és halvány, derűs mosoly játszott az ajkán, ahogy az esőt figyelte. Éva, aki általában tartózkodó volt, érdeklődni kezdett. Nem rá nézett, hanem az égre, békés arckifejezéssel.

"Úgy néz ki, beállt délutánra," mondta. A hangja mély, dallamos zúgás volt, anélkül, hogy elfordította volna a fejét. Magyarul beszélt, de olyan akcentussal, amit Éva nem tudott hova tenni.

Éva pislogott, meglepődött, hogy megszólalt. "Valóban," válaszolta, hangja kissé elakadt. "Reméltem, hogy egyszer szárazon érek el az egyetemre."

Végül megfordult, mézszínű szeme találkozott az övével, és a mosoly kiszélesedett. "Hiábavaló kívánság Budapesten, különösen ősszel. Tomás vagyok," nyújtotta a kezét. Szorítása erős volt és meleg.

"Éva," válaszolta, pirulás kúszott fel a nyakára. "Örülök, hogy megismertelek, Tomás."

"Én is, Éva. Véletlenül nem művész vagy?" finoman a táskájára mutatott.

Éva nevetett, lágy, dallamos hangon. "Művészettörténetet tanulok. De igen, kicsit rajzolgatok. Honnan tudtad?"

"A táska, és ahogy a nedves köveken a fényt nézted," magyarázta elgondolkodó tekintettel. "Olyan szemed van, mint aki másképp látja a világot."

Évában melegség terjedt el. Kevesen vettek észre ilyen dolgokat. "És te, Tomás? Író vagy?" kérdezte, a könyvére bólintva.

Kuncogott. "Leginkább olvasó. De igen, írok egy kicsit. Történeteket, többnyire. Ilyen helyekről." Kezével körbemutatott az ősi téren, amely most csillogott az őszi esőben.

Még néhány percig álltak, az eső privát világot teremtett körülöttük, kedvenc szerzőikről és művészeikről, a régi építészet szépségéről és a hirtelen zápor váratlan öröméről beszélgettek. Éva teljesen megfeledkezett az előadásáról, elveszett a könnyed beszélgetésben. Tomásnak volt egy módja, hogy Éva úgy érezze, hogy látják és megértik, ahogy kevesen.

Végül az eső enyhülni kezdett, halvány napsugár kukucskált elő a felhők közül. Éva a telefonjára pillantott, a valóság hirtelen megrázta. "Ó, tényleg mennem kell. Borzasztóan elkéstem."

Tomás elmosolyodott, őszinte, nyílt mosollyal, amely ráncokat varázsolt a szeme sarkába. "Öröm volt, Éva. Talán az útjaink újra keresztezik egymást, egy másik esős napon."

"Remélem, Tomás," mondta, őszinte melegséggel a hangjában. Habozott, majd impulzívan kihúzott egy darab papírt a táskájából és egy ceruzát. "Tessék," mondta, "A számom. Csak a biztonság kedvéért."

Tamás elvette a cetlit, ujjai megérintették az övét, és mosolya elmélyült. "Biztonságban tartom, Éva. És talán legközelebb találunk egy kávézót a boltív helyett."

Éva nevetett, könnyed léptekkel szaladt ki a most már csak szitáló esőbe, otthagyva Tomást a boltív alatt, egy kis papír cetlivel a kezébe, rajta egy ceruzával rajzolt esőcseppel és telefonszámmal. A művészettörténeti előadás rég feledésbe merült; egy új, sokkal érdekesebb történet kezdődött el.