„Titkos őrség a hold alatt”

A háború csendjét csak a távoli ágyúdörgés és a sós tengeri szél surrogása törte meg a tengerparti katonai támaszponton. A küldetés előtti éjszaka feszült nyüzsgéssel telt; mindenki katonás rendre, fegyverzetére, felszerelésére koncentrált. Dávid azonban egy pillanatra sem tudta kiverni a fejéből Andrást, akivel hónapok óta minden nap együtt szolgált. Egyetlen kósza érintés, egy lopott mosoly is elég volt, hogy vágyakozás gyúljon benne. Mindeddig csak a kötelező távolságtartás tartotta vissza, s a tudat, hogy feletteseik tiltják az ilyesmit.
Az éjszaka leple alatt együtt lettek beosztva őrségre. A tenger irányából fújó hűvös légáramlatban álltak egymás mellett, válluk összeért a sötétben. Hallották egymás lélegzetét a sisak alatt, látták egymás sziluettjét a hold ezüstös fényében. Egyszer csak András odasúgta, “Most minden olyan csöndes.” Dávid közelebb hajolt, szinte érezte András leheletét az arcán. Egy percig csak némán nézték egymást, aztán Dávid gyengéden megérintette András kezét.
Az érintés megváltoztatta a levegő sűrűségét. András remegő ujjakkal nyúlt Dávid arca felé, végigsimította az állkapcsát, majd hirtelen, mégis finoman magához húzta, és megcsókolta. Csókjuk először félénk volt, óvatos, majd mindent elsöprő vággyá mélyült, ahogy tették fel egymásra a szavak nélküli kérdéseiket: “Biztonságos ez?” “Lehet-e most?” De a válasz ott bujkált a puha ajkak között. Köréjük fonódott a sötét, a katonaruhák alatt forrón lüktetett a vágy és a titok.
Amikor a járőr útja véget ért, egy elhagyott, régi raktárba húzódtak vissza. Ott, távol mindentől, elmosódott a külvilág. Dávid becsukta az ajtót, András a falnak támaszkodott, és egymásnak estek – most már nem csak az ajkaik találkoztak, hanem minden porcikájuk, vágyuk és félelmük. Az egyenruha vastag anyaga alá titkos kezek csúsztak, izzó bőr topogott az érintésért. Sóhajaikat elnyelte a fém és beton üres visszhangja. Ahogy forró csókjaikban és ölelésükben egymásba olvadt a vágy, hirtelen mindkettejük számára világossá vált: ez a pillanat mindennél többet jelent számukra.
Hajnalban, amikor visszatértek a barakkokhoz, gyengéden hozzáértek egymás kezéhez utoljára – a katonai szabályok újra falat vontak közéjük. De titkos mosolyukban ott izzott minden, amit az éjszaka adott nekik. Tudták jól: veszély ide, háború oda, ők már örökké összetartoznak.