A határ, amit nem akartunk meghúzni 1.

A lámpafény meleg árnyékokat vetett a régi parkettára, de a feszültség már órák óta kézzelfogható volt a levegőben. A nyár esti szellő alig mozdította meg a függönyt, mégis valami vibrált – valami kimondatlan, mégis mindhármuk számára égető.

Éva a nappali közepén állt, mezítláb, egy vékony, földig érő kendőben, amely minden mozdulatával felfedett és elrejtett egyszerre. A selyem anyag körvonalazta a mellei ívét, a csípője vonalát. Szíve vadul vert, de külsőleg nyugodt maradt. A két férfi – Gábor és Márk – a kanapén ült, egymástól egy karnyújtásnyira, de a távolság most mégis végtelen és semmi egyszerre. Tekintetük Évára szegeződött, végigpásztázva a vállait, a derekát, a lábait. Nem volt bennük mohóság. Inkább éhség – valami mélységes, fojtogató vágy, amit már hónapok óta dédelgettek.

A pillanat kristálytisztán ragyogott. Éva érezte, hogy ez az este más lesz. Már nem volt visszaút – és egyikük sem akart visszafordulni.

Lassan közelebb lépett, minden lépése egy döntés volt. Csípője ringott a járásban, a kendő suhogott a combjai mellett. Megállt előttük, olyan közel, hogy érezni lehetett a bőrének melegét. A csend forrni kezdett körülöttük. Nem szólt semmit, csak Gábor szemeibe nézett – azokba a sötét szemekbe, amelyek már hetekkel ezelőtt megígértek mindent. A férfi ajka félnyitott volt, lélegzete gyorsult. Majd Márk pillantását kereste, aki remegő kézzel nyúlt a pohár után, de meg sem mozdult. A szeme szinte égette a bőrét.

A vágy nem volt új közöttük. Hónapok óta körülötte táncoltak, mint a molyok a láng körül. Érintések, amelyek túl sokáig tartottak. Pillantások, amelyek túl mélyen hatoltak. Most azonban nem maradt több „majd egyszer".

Ő volt az, aki megszegte a csendet: letérdelt a két férfi közé, térdei szétváltak, a kendő szétnyílt. Tenyerével mindkettejük combjára simított, érezte az izmok megfeszülését a nadrág alatt. Nem volt ebben semmi gyors vagy bizonytalan – inkább lassú, féktelen bátorság. Gábor lélegzete elakadt, Márk teste megfeszült az érintéstől.

"Tudjátok, mire gondolok?" – suttogta Éva, hangja rekedten, mégis kristálytisztán. Nem válaszoltak, de a szemükből mindent olvasott. Gábor arca kipirult, Márk öklei összeszorultak.

Gábor ujjai végigszántották Éva haját, megmarkolta a tarkóját, míg Márk a vállát érintette, ujjai végigcsúsztak a karján. A bőr alatt érezte a remegést, a feszültséget. És amikor Éva felemelkedett, és a kendő hangtalanul lecsúszott róla, mindketten megértették: most nincs visszaút.

A teste teljes meztelenségében állt előttük. Márk szeme végigpásztázta a melleit, a hasát, Gábor keze ösztönösen nyúlt feléje.

A mozdulatok lassúak voltak, mégis egyre mélyebb, lüktetőbb ritmust vettek. Éva teste Gábor mellkasához simult, érezte a szívverését, az izmok feszülését az ing alatt. Ujjaival kigombolta, végigcsókolta a mellkasát. Márk a hátához lépett, ujjaival végigkövetve a lapockák ívét, a gerinc hajlatát, egészen a derekáig, majd lejjebb. Kettejük közé zárva érezte magát – de nem csapdában, hanem mint egy hangszer, amely végre megszólalhat teljes erővel.

Gábor csókjai mélyek és éhesek voltak, nyelve játszott az övével, míg Márk érintései suttogva kérdeztek, simogatva válaszoltak. A keze a hasára, majd feljebb vándorolt. A testek lassan, mégis szenvedéllyel mozdultak: Éva lélegzete gyorsult, szívverése hangosan zakatolt a mellkasában. Gábor ajkai a nyakán időztek, majd lejjebb csúsztak, míg Márk karja a combja alá nyúlt, felemelte, és ők hárman együtt egyensúlyoztak az élvezet és bizalom vékony mezsgyéjén.

A szoba levegője megfeszült. Minden érintés villámként futott végig rajtuk. Éva hátrahajolt, hogy mindketten hozzáférjenek.

A határok elmosódtak. Nem lehetett már pontosan tudni, ki kinek az ajkát csókolta, ki simított végig a másik testén. A szenvedély szinte tapinthatóvá vált, mint egy láthatatlan erőtér, amely körülölelte őket. Gábor és Márk testének melege Évát közrefogva fokozatosan egy újfajta eksztázisba vonta – nem pusztán fizikai kielégülés volt ez, hanem valami mély, ősi harmónia. A három test ritmust talált, mint egy tökéletes szimfónia.

Egymás lélegzetére mozdultak. Éva csípője hullámzott, miközben egyikük hátát, másikuk karját markolta. A körmei belemélyedtek a húsba. A gyönyör nem hirtelen robbant, hanem mint egy lassan növekvő vihar, amely végül elsöpört minden kontrollt, minden gondolatot. Amikor elérte őket, nem kiáltás volt, hanem sóhaj, nem robbanás, hanem hosszú, ívelt remegés, amely percekig tartott. Éva teste megfeszült, majd ellazult, mint egy felszabadított rugó.

Végül a csönd ülte meg a szobát. Nem üres csend – hanem megtisztított, vibráló csend. A függöny újra megmozdult. A szél most már békét hozott, de a levegőben még mindig ott lüktetett valami – az, amit átéltek.

Gábor, Márk és Éva egymás karjaiban pihentek, izzadságtól csillogó testekkel, szavak nélkül, de minden fontos dolog kimondva. Éva tudta, hogy ez a pillanat örökre megváltoztatta őket. Nem volt már visszaút – és egyikük sem akart visszafordulni.
folyt.köv.