Könnyek az esőben

Eső dobolt a Bambi Presszó piszkos ablakain, elmosva a kinti neonreklám fényét vizes sárga csíkokká.
Dávid megforgatta a bort a poharában, és figyelte, ahogy a jég beleolvad a borostyánszínű folyadékba, mint az idő feloldódása. Két év telt el Zsuzsa utolsó lehelete óta, két éve minden reggel a csendre ébredt, és a gyász még mindig úgy tapadt rá, mint egy második bőr.
A kávézó nem változott – ugyanazok a repedezett bőrülések, ugyanazok a kis asztalok kopott terítővel, ugyanazok a pincérnők és melegszendvicsek. Az állott sör, az olcsó kávé és a cigaretta illata régi barátként tekeredett köré, de az egykori kényelem elhalványult. Kortyolt még egyet, és hagyta, hogy az égető érzés a torkában elterelje a figyelmét a mellkasában lévő üreges fájdalomról.
Mozgásra lett figyelmes az ajtónál. Egy alak lépett be, és lerázta az esőt a kabátjáról. Még mielőtt megfordult volna, tudta ki jött be – száz és száz nő közül megismerte volna a vállai lejtését, azt, ahogy a füle mögé dugta a haját. Kriszta.
A pulzusa felgyorsult, a lélegzete elakadt. Joó Krisztina, a lány, aki minden tinédzserkori fantáziájában szerepelt, tíz méterrel arrébb állt, mint valami kozmikus vicc. Az idő meglágyította a vonásait, ezüst fűzte át sötét haját, de még mindig úgy viselkedett, mintha övé lenne a terem.
A kávézót pásztázta, tekintete elsuhant mellette, mielőtt visszapattant volna rá. Egy kis habozást vélt felfedezni a részéről. Felismerte? Már nem az a sovány kölyök volt, aki megbotlott a saját lábában előtte. Magas volt. Kisportolt. Az élet megkeményítette a tekintetét.
Kriszta a szomszéd asztalnál lévő székre ült le, ujjaival az asztallapot ütögette. – Rum és kóla, extra rum – mondta, és Krisztus, az a hang – most halkabb volt, durvább, de összetéveszthetetlen.
Dávid megragadta a poharát. Mondania kellene valamit. De mi van? Hé, emlékszel rám? Régebben úgy írtam a nevedet a jegyzetfüzetembe, mint egy szerelmes idióta.
Kissé elfordította a fejét, és elkapta, hogy bámulja. Lassú mosoly görbült az ajkán. "Horváth Dávid" – mondta, mintha a nevet tesztelné. – Te vagy az?!
Dávid félig nevetve kifújta a levegőt. – Bűnös.
– Jól nézel ki – mondta a fejét billentve. "Kevésbé... kocka."
– Köszönöm? Megdörzsölte a tarkóját. – Te is. Tényleg is."
Felhorkantott, és felemelte a rumos kólát. – Sima.
A pincérnő egy másik pohár bort csúsztatott felé, amit korábban rendelt. Kriszta felvonta a szemöldökét. – Gyakran jársz ide?
– Mostanában? Igen." Végighúzta a pohara peremét. – Visszaköltöztem... – Megállt.
A mosolya elhomályosult. – Igen. Én is."
Csend telepedett közéjük, tele volt kimondatlan dolgokkal. Az emlékek visszaözönlöttek. Kora esti italok és harapnivalók, mielőtt felmentek a Fortunába a várban. Éjféli salátabározás a diszkó után a rakparton. Funky zene szól a rádióban.
Kriszta megforgatta az italát. "Szóval, mi hoz vissza? Nosztalgia?"
– Valami ilyesmi. Habozott. – Te?
Lenézett, hüvelykujjával a páralecsapódást simogatta az üvegén. "A válási papírok a múlt hónapban érkeztek meg. Úgy gondoltam, hogy visszalátogatok oda, ahol minden elkezdődött."
– A francba. Sajnálom."
– Ne legyél. Kriszta tekintete újra találkozott a férfi tekintetével, valami nyers pislákolt bennük. "Kiderült, hogy remekül tudom kiválasztani azokat a férfiakat, akik távoznak."
A szavak ott lógtak a levegőben, élesen és törékenyen. Dávid nem tudta, mit mondjon – én még mindig itt vagyok, ennyi év után is itt vagyok. De túl nehéznek érezte a szavakat, túl korán buggyantak fel belőle.
Odakint felerősödött az eső, és úgy kalapálta az ereszen, mintha be akart volna menni a presszóba melegedni. Kriszta az ablakon keresztül nézte a vihart, profilja neonba és árnyékba volt vésve. – Vicces, nem? – mormolta. "Mindketten visszakerülünk ide, egyedül."
Dávid a kezében forgatta a poharát. – Talán nem egyedül.
A nő kérdő tekintettel pillantott rá.
Az ajtó kinyílt, a széllökés szalvétákat szórt szét a bárpulton. Egy csapat nevető egyetemista srác tódult be és rázták le magukról az esőt, hangjuk túl hangos volt a közöttük lévő csendhez.
Kriszta felsóhajtott, és félig kész italát ellökte. – Mennem kellene.
– Várj. Kinyújtotta a kezét, ujjaival megsimogatta a csuklóját. – Maradj. Igyál még egyet."
Habozott, majd halkan behajolt. – Miért?
– Mert a középiskolában soha nem volt lehetőségem meghívni egy italra.
Lassú mosoly. "Ez a legrosszabb csajozós szöveg, amit valaha hallottam."
– De működött.
Nevetett, megrázta a fejét, de nem húzódott el. A kinti eső elhomályosította a kávézón túli világot, és csak ezt hagyta maga után: ők ketten, a körülöttük zajló beszélgetések zümmögése, a köztük lévő évek súlya.
Kriszta felemelte a poharát. – Második esélyre?
Dávid koccintásra emelte az övét. – A túlélésre.
Kriszta ujjai egy másodperccel túl sokáig maradtak a férfié mellett. Odakint tombolt a vihar.
Odabent a kávézó zajos volt, ahogy az egyetemisták összetolták az asztalokat, nevetésük éles és reszelő. Kriszta megrándult a hirtelen kakofóniától, ujjai addig szorultak a pohár körül, amíg a csuklói elfehéredtek. Dávid figyelte, ahogy a nő tekintete a kijárat felé száguld – ugyanaz a nyugtalan energia, amire a középiskolából emlékezett, mindig készen állt a rohanásra.
Még mindig gyönyörű volt azon a veszélyes módon, amitől még akkor is behajolt, amikor megszólaltak a figyelmeztető csengők a fejében. Az idő új vonalakat faragott a szeme köré, de a tartása – kissé felemelt álla, vállai egyenesek – nem változott. Dávid gyomra összeszorult. El kellene engednie.
Kriszta felállt a székről, megfontolt mozdulatokkal. A bor Dávid ereiben elnehezült. Ennyi volt – egy újabb elszalasztott lehetőség, egy újabb pillanat, amely kicsúszott az ujjai közül. Arra kényszerítette magát, hogy félrenézzen, úgy tegyen, mintha nem figyelné minden lépését.
Aztán elhallgatott.
Szemük a zsúfolt kávézó vendégeire szegeződött. Kriszta kissé megbillentette a fejét és intett vele, a szája sarkában mosoly játszott. Ez nem meghívás volt, inkább kihívás. Dávid pulzusa felpörgött.
Semmi vesztenivalója nem volt, csak nyerhetett. Ez volt az. Ez volt a pillanat. Dávid kinyújtotta a kezét, és Kriszta megfogta a kezét. Megindult, mielőtt gondolkodhatott volna, áthámozta magát az őket körülvevő testek zűrzavarán. Az egyetemisták hangosan, éles könyökkel lökdösték. Egyikük sört öntött az ingujjára, és úgy nevetett, mintha ez lenne a legviccesebb dolog a világon. Dávid tudomást sem vett róla.
Közelről Kriszta esőszagot érzett, és valami halványan citrusos illatot – talán bergamottot. Szempillái árnyékot vetettek az arcára, ahogy lenézett a kezére. – Ez a hely nem változott – mondta, hangja alig hallható volt a zaj felett.
– Te sem – hazudott.
Felnevetett. "Baromság."
Kint alig lehetett hallani a zenét, valami popdalt, amit Dávid nem ismert fel. Kriszta összerezzent. – Nem hallottam magam gondolkodni odabent – motyogta, inkább magának, mint neki.
Dávid odahajolt, és rumillatot érzett a leheletén. Kriszta figyelte, tekintete úgy villant végig az arcán, mintha keresne valamit. Bármit is látott, az elég lehetett. A lány az arca után nyúlt, ujjaival végigsimította az arcán lévő ráncokat, miközben gyengéden simogatta. – A te helyed vagy az enyém?
Dávid nyelt egyet. "Az enyém itt van a sarkon."
Kriszta ajkai meggörbültek. "Mutasd az utat."
Az eső most erősebb volt. Az utcai lámpák hosszú árnyékot vetettek, és a nedves járdát aranycsíkokra festették. Kézen fogva sétáltak az utcán, anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna egymáshoz.
Dávid bizonytalan kézzel tapogatózott a kulcsai után. Nem erre gondolt. Nem tervezett vele.
Kriszta a falnak támaszkodott, ruhája a combjához tapadt, ahol az eső elkapta. – Ideges vagy? – kérdezte halkan.
"Rémült" – ismerte el.
Nevetett, halkan és melegen. – Jó.
Beléptek a sötét lakásba. Csak az utcai fények világították meg a szobákat.
Az eső egyre erősebben csapkodott az ablakokba, ahogy Dávid két lépéssel áthaladt a közöttük lévő téren. Kezei megtalálták Kriszta derekát, és mindkettőjüket meglepő durvasággal húzta magához. Kriszta zihált – nem tiltakozásul, hanem megkönnyebbülten –, ujjai Dávid ingében csavarodtak.
Egy pillanatig csak belélegezték egymás illatát, a homlokuk majdnem összeért. Az ajkaik gyengéden elcsúsztak egymásé fölött. Dávid érezte a rum ízét az ajkán, amikor levegőt vett. – Mondd, hagyjam abba – mormolta.
Kriszta nevetése felcsilingelt. – Bírj rá!
A csók nem volt gyengéd. Fogak és kétségbeesés volt, évekig tartó ínség ömlött az ajkak nyomásába és a nyelvek csúszásába. Kriszta annyira beleharapott Dávid alsó ajkába, hogy kiserkent a vér, Dávid pedig felnyögött, és a könyvespolchoz szorította. Egy képkeret esett le a padlóra – a törött üveg mögül Zsuzsa arca bámult rájuk.
Egyikük sem nézett le.
Kriszta keze már az övén dolgozott, amikor a mennydörgés a feje fölött ropogott, hangosan, mint egy lövés. Megdermedtek. Kriszta pupillái szélesre nyíltak, mellkasa megremegett. Dávid érezte a szívverését, ahol testük összenyomódott – vadul és bizonytalanul, mint egy bordák mögé szorult madár.
Nyelt. "Hálószoba. Most."
Dávid nem mozdult. – Ez nem csak ...
– Tudom. Kriszta az ajkához szorította az ujját. A körme letört, vette észre. Apró tökéletlenségeket akart katalogizálni. – De ez elég ma estére.
A hálószoba sötét volt, lépteiket elfojtotta a vihar. Dávid hálószobájának ajtaja nyikorgott, amikor kinyitotta – a zaj megtörte a csendet. Az ágy bevetetlen volt, a lepedő összegabalyodott egy újabb álmatlan éjszakától. Kriszta nem habozott. A matracra lökte, és ragadozó kecsességével mászott rá.
Letépték egymásról a ruhákat. Dávid már teljesen merev volt. Kriszta habozás nélkül ráült a farkára, és becsúsztatta. Belül nedves és forró volt. Kriszta nyögött, mint egy sebesült állat. Dávid megragadta a derekát, és egyre mélyebbre és erősebben nyomta magát belé.
Az idő megállt. Csak a most számított.
Nem szeretkeztek. Nyers szex volt. Évekig tartó álmok és vágyakozás, amelyek egy állati dugásban csúcsosodnak ki.
Dávid a hátára fordította Krisztát. Megállt az ágy mellett, és fogta a kezeit a széttárt lábai között. Segítség nélkül hatolt bele Krisztába. Lökései kemények és gyorsak voltak. Kriszta hangosan nyögött a fájdalomtól és a kéjtől.
Bassz meg! Basszál meg keményen! – kiáltotta Kriszta. Dávid egyre erősebben tolta bele a farkát az élvezetvíztől tocsogó punciba.
Dávid nem tudta sokáig visszatartani magát. Ugyanolyan erővel élvezett bele Krisztába ahogy a farkát is betolta neki. A farka lüktetett benne. Érezte ahogy Kriszta hüvelye összeszűkül és megremeg. Kriszta teste tekeredett. A körmei belemélyedtek Dávid alkarjába. Ahogy szétváltak egymástól, és a farka kicsúszott belőle, Dávid érezte, ahogy a spermája kifolyik Kriszta puncijából.
Most már nem volt megállás. Dávid olyan sokáig várt és vágyakozott, hogy most nem tudta abbahagyni. Térdre ereszkedett, és derekánál fogva az ágy szélére húzta Krisztát. Kriszta izzadtság, rum és geciszagú puncija megőrjítette Dávidot. Elkezdte nyalogatni Kriszta punciját. Megkóstolja a saját és Kriszta nedveit. Kriszta végigsimította az ujjait a haján, és közelebb húzta a fejét. A csípője elkezdett csavarodni és felemelkedni az ágyról. Kriszta a feje köré zárta a combjait. Hangosan nyögött. Majd a hasa kontrollálhatatlanul lüktetni kezdett és a combjai megremegtek ahogy átadta magát az orgazmusnak.
Kriszta egy pillanatra megpihent. Majd mély lélegzetet vett. Ellökte Dávid fejét, és azt mondta neki, hogy álljon fel. Dávid farka ismét megkeményedett az izgalomtól. Letérdelt elé, és szopni kezdte a farkát. A szája puha és gyengéd volt. Nyelve nedves és bársonyos. Megfogta Dávid farkát, és simogatni kezdte, miközben tovább szopogatta a farka fejét. Dávid nem tudta visszatartani magát. A teste megfeszült. Hátrafelé megfeszült a háta. Lélegzete szórványossá vált. Kriszta szorosabban szorította a farkát, és gyorsabban kezdte kiverni. Egyik kezével feltartotta a melleit, míg a másik kezével gyorsan húzgálta a bőrt Dávid farkán. Dávid üvöltve Kriszta mellére élvezett.
Izzadtan, fáradtan, spiccesen és elégedetten feküdtek egymás mellett az ágyban.
– Dávid. Kriszta hangja halk, sürgető volt. – Kérlek most nézz rám.
Amikor megfordult, a lány szeme elsötétült a vágytól és valami élesebbtől – talán a félelemtől. Vagy elismerés. "Nem leszek a helyettesítője" - mondta.
Megölelte az arcát, hüvelykujjaival követte a halántékán lévő halvány vonalakat. "Soha nem lennél."
Kriszta remegve kifújta a levegőt, majd odahajolt, hogy megcsókolja – ezúttal lassan, gyengéden.
A lepedők most olyan illatúak voltak, kevert illatuk felülírta a szellemeket.
– Mennem kell. – mondta Kriszta.
A holdfény és neonfények csíkjai ömlöttek át a függöny résén, mint a kiömlött méz, és összegyűltek a gyűrött lepedőkön. Dávid könyörgött neki. – Mm... Még öt perc – motyogta bele Kriszta a lapockájába ahogy átölelte. Lélegzete meleg volt az blúz vékony anyagán keresztül.
Kriszta megdermedt. Ujjai végigsimították a csupasz bőrt, ahol a blúz felcsúszott, és a gyomra lassan megfordult. Nem undor, hanem rosszabb. Vágy. Maradni akart. Még most is, mindenek után. Óvatosan kihúzta magát a szorításból, és figyelte, ahogy a férfi arca újra szomorúságba ereszkedik. Szex után fiatalabbnak, puhábbnak tűnt. A szeme körüli ráncok kisimultak, ajkai kissé szétnyíltak. Az a Dávid, akire a matematikaórákról emlékezett, mielőtt az élet mindkettőjüket keményebbre faragta volna.
Ruhái szétszórva hevertek a padlón. Gyorsan felhúzta őket – a farmer merev volt a tegnapi esőtől, a melltartó még mindig bizonytalanul nedves. A vörös csipkebugyi a bőréhez tapadt. Nevetséges pénzkidobás a válási eljárás során, mintha a szexi fehérnemű védhetné a magány ellen. Kriszta a zsebében talált gumival kócos kontyba fonta a haját.
Odakint a világot tisztára söpörte a vihar. Még mindig esett az eső, de már nem olyan erősen. A holdfény csillogott a nedves járdán, a fák gyémántokat csöpögtettek a víztócsákba.
Kriszta sietve elsétált. Nem számított neki, hogy melyik irányba megy. Csak távol legyen tőle. Fékezhetetlenül sírni kezdett. Könnyek csordogáltak az arcán. Megállt egy közeli ház sarkánál, és a falnak támaszkodott. Felnézett. Az arcára hulló eső összemosódott a könnyeivel.
Bűntudata volt és piszkosnak érezte magát. Mégis tudta, hogy rendszeresen visszatér majd a Bambihoz, hogy megnézze, ott van-e Dávid? Nehéz volt beismernie, hogy azokban az években nemcsak Dávid szerette őt távolról, hanem ő volt az, akinek soha nem volt bátorsága bevallani, hogy ő is szerelmes belé.