Az eső illata

A városra lomhán ereszkedett le az este, a járdákon nedvesen csillogott a frissen esett eső. Júlia a tetőtéri lakás ablaka előtt állt, egy pohár borral a kezében, a haját felkapta a huzat. Az erkélyen egy mécses pislákolt, lassan elfogyó lángja a bőrén táncolt, ahogy kilépett.

Nem tudta, mikor kezdődött. Talán akkor, amikor először találkozott Ádámmal a galériában, ahol ő dolgozott. A férfi nem mondott semmi különöset, de a tekintete mintha levetkőztette volna, anélkül, hogy tolakodó lett volna. Épp csak... tudta.

Most itt volt. Júlia a zene halk dobogására nyitott ajtót, és Ádám belépett. Csak egy pillanat volt a szünet, de benne ott feszült minden kimondatlan szó. Az első mozdulat nem csók volt, csak egy kéz, ami végigsiklott Júlia derekán, egészen addig, amíg ujjaik egymásba nem kapaszkodtak.

A ruhák nem estek le egyszerre, nem volt sietség. Inkább olyan volt, mint egy szertartás. Ádám ujjai finoman végigsimítottak Júlia vállán, mintha nemcsak a testét, de a történeteit is olvasná. Minden érintésük lassan íródott mondat volt egy könyvben, amit ketten kezdtek el írni.

A hálószobában félhomály volt, csak az utcalámpa fénye szűrődött be a redőny résein. Júlia hátát ívbe feszítette, ahogy Ádám ajkai a nyaka ívét érintették. Nem volt benne semmi mesterkélt, minden mozdulatban ott lüktetett a kíváncsiság, az éhség, az a vágy, amit csak az tud, aki nemcsak testet, hanem figyelmet is ad.

A lepedő hideg volt először, de hamar átmelegedett, ahogy testük egyre szorosabban fonódott össze. A világ halkult, csak lélegzetek, sóhajok és az eső halk kopogása maradt. Júlia végigsimította Ádám hátát, mintha jelezné: igen, itt vagyok, most már egészen.

A csúcs nem volt robbanás – inkább olyan mély, csendes örvény, amely magával rántotta őket. Mint amikor két tenger összefolyik, és már nem tudni, melyik csepp honnan jött. Utána nem mozdultak sokáig, csak lélegeztek egymás bőrébe, mintha az idő is kimerült volna körülöttük.

„Maradj” – suttogta Júlia, és Ádám csak bólintott, arcát a nyakgödrébe fúrva. Kint újra rákezdett az eső, de már nem zavarta őket. Bennük csend lett, és valami, amit talán nem is neveztek nevén – csak érezték.