A pad a folyóparton

A nyár utolsó hete volt. A nap még forrón tűzött a Duna-parti sétányra, ahol az emberek már lassulva ballagtak, mint akik érzik: hamarosan véget ér valami. A folyó lustán folydogált, fáradtan, mintha maga is nyaralni készült volna.

Bence a kedvenc padján ült, ugyanazon, amelyiken minden délután, amikor csak tehette. Nem volt benne semmi különleges, csupán egy öreg fakeret, enyhén megkopott zöld festékkel, háttal a városnak, arccal a víz felé. Bence mindig is szerette ezt a padot. Itt gondolkodott, itt olvasott, itt írt naplót – és most is itt ült, csendben, egy könyvvel az ölében, de a lapokat nem nézte. A szeme sarkából figyelte a fiút.

A fiú új volt a környéken. Pár napja látta először, ahogy egy gitárral a vállán leült a parton. Szőke haját kuszává borzolta a szél, hosszú ujjai pedig ösztönösen játszottak a hangszer húrjain. Nem volt benne semmi feltűnő, mégis minden mozdulatában volt valami, ami miatt Bence nem tudta levenni róla a szemét.

Ma végre összeszedte magát.

– Szia – mondta halkan, mikor mellé lépett.

A fiú felnézett. Mélykék szeme volt, olyan, amibe könnyen bele lehetett veszni. Egy pillanatig csak néztek egymásra.

– Szia – felelte a fiú. – Bence, ugye?

– Igen. Te... hogy hívnak?

– Márk.

Egyszerű név. Egyszerű mosoly. De valahogy Bence szíve gyorsabban kezdett verni.

– Megzavartalak? – kérdezte, miközben a fiú mellé ült a fűre, a pad lábánál.

– Nem. Inkább örülök, hogy megszólítottál. Már napok óta figyellek.

Bence szeme elkerekedett. – Tényleg?

– Hát persze – mosolygott Márk. – Mindig ideülsz, mindig hozol könyvet, de alig lapozol bele. Gondoltam, talán nem is olvasol, csak vársz valamire… vagy valakire.

Bence zavartan elpirult. Márk közelebb hajolt hozzá.

– Lehet, hogy rám?

Nem volt ebben semmi provokatív, csak őszinte kíváncsiság. Bence nyelt egyet.

– Talán.

Ettől a naptól kezdve minden délután együtt ültek a padnál. Néha beszélgettek, máskor csak zenét hallgattak a telefonon, vagy Márk gitározott, és Bence szövegeket írt hozzá. Csendes, nyugalmas időszak volt. A nyár utolsó sóhajai. Ahogy telt az idő, úgy lett a köztük lévő tér egyre kisebb. Egy nap Bence megfogta Márk kezét. A fiú nem húzódott el – csak rámosolygott, és viszonozta a szorítást.

– Félsz? – kérdezte Márk egy este, amikor a nap már lebukott a fák mögött.

– Igen – suttogta Bence.

– Én is. De nem tőled.

A csend súlyos volt, de nem nyomasztó. Inkább várakozással teli.

– Mitől akkor?

– Attól, hogy ez elmúlhat. Hogy csak egy nyár leszünk egymásnak.

– Akkor ne csak nyár legyünk – mondta Bence halkan.

És ott, azon az öreg padon, ahol a festék már lepattogzott, megcsókolták egymást.

A csók nem volt tökéletes. Kicsit ügyetlen, kissé remegő, de mégis: igaz. Valóságos. Mint két fiú, akik egész életükben úgy érezték, kívülállók – most pedig végre egymásban találták meg azt, amit másokban mindig hiába kerestek.

Az ősz hamar jött. A pad hidegebb lett, a szél élesebb. De ők maradtak. Bence nemcsak a padnál várt, hanem a suli előtt is, minden reggel. Márk pedig minden hétvégén átjött, hozta a gitárját és a hangját – és Bence egyre bátrabb lett a szavakkal. Dalaik lettek. Történetük lett.

Nem mondták ki, hogy „szeretlek” – sokáig nem. Talán féltek, talán nem volt rá szükség. De egy novemberi este, amikor az első hó esett, Márk a telefonban csak ennyit mondott:

– Tudod, hogy szeretlek, ugye?

És Bence nem válaszolt rögtön. Csak nézett ki az ablakon, ahol a világ fehérré változott. Aztán halkan belesuttogta a készülékbe:

– Tudom. Én is.

És ez elég volt.

A pad ma is ott áll. Néhány év telt el azóta. Márk és Bence már nem tinédzserek. Néha összevesznek, néha túl sok a munka, és néha túl kevés az idő. De minden év augusztusának utolsó napján visszamennek a folyópartra. Leülnek arra a padra, és felidézik azt a nyarat.

És még mindig egymás kezét fogják.