Árnyékból szőtt vágy

Árnyékból szőtt vágy

Lépted nesze csöndet bont,
az este árnyat vet reánk,
szemedben méz, s valami gond,
mely testem kérdez szótlanán.

Suttog a tér, ha hozzám érsz,
ujjaid nyomán láz fakad,
mint tenger, melyben mélyre mész,
s a part csak várja mozdulat.

Lélegzeted a nyakamon
villámként jár – de nem sebez,
csak lángra gyúl bennem a csonk
vágy, mely már nem kér, csak keres.

Falon remeg a testem árnya,
lassan levetkőzik a csend,
nem kell szó, csak lüktetni bátran
együtt, ahol a perc megpihen.

Ajkad az ajkamhoz simul,
mint zápor nyári ablakon,
kóstolva hív, s már elvonul
a józan ész – csak hagyom.

Tér és idő eloldozódik,
csípőm csípődhöz simul át,
a mozdulat, mely régig ígért,
most írja fel a vágy dalát.

Bőr a bőrön, sóhaj, reszket,
csak tested tudja, merre menj,
és minden lüktet, egyre feszes –
nem marad semmi, csak a csend.

Szemedbe nézek – túl a testen
valami mélyebb villan át,
egy érintés, mi bennrekedten
megért egy egész világot tán.

Ágyékodnál az ég megremeg,
a csúcson egybeolvadunk,
már nem vagy külön – egyek lehet
a sejtjeinkben bujkáló múlt.

És amikor már csak az ágy hűlt,
s az éj elillant meztelen,
még érzem, hogy valami bennünk
nem múlt el – él. És újra jön.