Tengeréj

Tenger sója csókolt nyakon,
széllel jöttél, selyemlapon.
Hold a borospohárba dőlt,
éjbe hajló testünk zökkent — föl se költ.

Parti homok finom lepel,
táncolt rajtunk, mint szerelem;
kéz a kézben – aztán nem –,
csúszott lejjebb, merészebben, hirtelen.

Szó nem volt, csak pillantás,
mögötte forrt a vágy-parázs.
Nevetett a csillagfény,
s elhallgatott minden „még” meg „még”.

Lábujjhegyen ment a hold,
s mi is jártunk mindenhol.
Térkép nem volt, csak a bőr,
s útvesztő lett minden görbe női kör.

Kóstoltunk – többféleképp,
ízben, mozdulatban, széttett térd
mögött ott lüktetett az éj,
s ahány sóhaj, annyi „így még sosem volt, ne félj…”

A hajnal lustán rám nevet,
te még mezítláb, sóval fedett.
Nem szóltunk, csak vállvonás –
nincs mit mondani, ha ennyi volt a nász.

De tudtuk jól, mikor mentünk,
nem lesz reggel, csak emlékünk.
Egy éj volt, de benne minden:
a bűn, a vágy – s a tenger kék szívverésben.