A zene szeretete

A nyári napfény lágyan hullott a városra, amikor Ben és Ádám először találkoztak. A parkban ülve mindketten a saját világaikban merültek el, amikor Ben hirtelen felpillantott, és észrevette, hogy egy azonos korú srác mellett ül. Kicsit félszegen, de mégis kíváncsian szólt hozzá.

– Szia! Mit olvasol? – kérdezte Ben a könyvet bújó Ádámtól.

Ádám meglepetten emelte fel a tekintetét, majd elmosolyodott.

– Csak egy kis sci-fi. Te meg mit csinálsz itt egyedül?

Aznap este, amikor a parkból hazafelé tartottak, barátságuk szikrája már lángra lobbant. Kezdetben csak hetente találkoztak. A park lett a találkozóhelyük. Beszélgettek az iskoláról, a szüleik szokásairól, megosztották egymással az álmaikat és félelmeiket. Mindketten rajongtak a zenéért; Ádám gitározott, Ben pedig énekelt. Az elkövetkező hetek során egymást inspirálva alkottak dalokat, amelyeket a barátaiknak mutattak be.

Azonban a nyár vége felé a dolgok megváltozni kezdtek. Ben és Ádám napjaik egyre zsúfoltabbak lettek, hiszen azért a suliszezon kezdete előtt mindenki akarta kihasználni a nyarat. Ádám elutazott a szüleivel a Balatonra, míg Ben a nagyszüleinél töltötte a napokat a vidéki házban. Amikor visszatértek a városba, a találkozók ritkulni kezdtek.

Eleinte mindketten aktívan keresték egymást. Azonban egyre inkább azt érezték, hogy a múlt nyári barátságuk mintha elhalványulna. Ben úgy érezte, hogy Ádám távolodik. Hiába küldött neki üzeneteket, Ádám mindig késlekedett a válaszokkal, vagy egy-egy rövid üzenetben válaszolt. Ben már-már azt hitte, hogy talán csak ő gondol a barátságukra.

Egy nap, elkeseredve, Ben mégis küldött egy üzenetet, ami így szólt: „Hé, mi van veled? Hiányzol! Azt hittem, hogy jó barátok vagyunk.” A válasz nem érkezett meg, és ezzel Ben szívében egy üresség támadt. Próbálta megérteni, mi történhetett Ádámmal, de csak találgatásokba fulladt a fejében.

Napok teltek el, ám a csend csak egyre nyomasztóbbá vált. Ben elhatározta, hogy nem adja fel, és megpróbálja újra felvenni a kapcsolatot. Talán csak elfoglalt volt, gondolta. Ezért másnap egy újabb üzenetet írt: „Mikor találkozunk legközelebb? Meg kellene beszélnünk!” De válasz ismét nem érkezett.

Ahogy a hetek múltak, Ben egyre inkább csalódottá vált. Az emlékek, amiket együtt teremtettek, egyre inkább elhalványultak. A sok közös pillanat, a nevetések, a zenélés mind-mind a múlt homályába merültek. A város, amely korábban tele volt élményekkel, most egy szürke, unalmas hely lett számára.

Egy nap, amikor már azt hitte, hogy elengedte Ádámot, váratlanul találkozott vele a szupermarketben. A srácok egymásra néztek, és Ben szíve hevesen kezdett verni. Ádám arca láthatóan meglepett volt, de az izgatottság helyett inkább zavar lehetett rajta.

– Szia, Ádám – köszönt Ben, próbálva elrejteni az érzéseit. – Régen találkoztunk!

– Szia, Ben! Igen… egy kicsit elfoglalt voltam. Sokat dolgozom, tudod… – mondta Ádám, de a szavaiból hiányzott az őszinteség.

Az út azonban nem tartott sokáig, hiszen hamar elköszöntek egymástól. Ahogy Ben hazaért, megint a csend nehezedett rá. Tisztában volt vele, hogy a barátságuk gyengülése fájdalmasan érintette, és nem tudta, hogy miért hunyták be a kapukat, amelyek valaha megnyitották őket egymás felé.

Egy hónap telt el az utolsó találkozó óta, amikor Ben végleg megértette: néha a barátságok változnak, és nem mindenki képes kezelni a fejlődést. De a zene mindig maradni fog, és Ben eldöntötte, hogy nem hagyja, hogy Ádám eltűnése megölje a szenvedélyét. Érezte, hogy a dalok addig is vele maradnak. Az emlékek élni fognak benne, és talán egyszer, ha a csillagok szépen rendeződnek, újból találkoznak.