Talán még igaz is lehet....

Egy kellemes, késő őszi délután volt. A levelek lassan hullottak alá a fák ágairól, a nap aranyszínű fénye finoman táncolt az ablakpárkányon. Anna a kanapén ült, egy forró teát szorongatva a kezében, és az ablakon túlra nézett, ahol a táj csendes nyugalomban pihent. Az ajtó halkan kinyílt, és Péter lépett be a szobába. Mosolygott, ahogy meglátta Annát.

– Szép estét, kedves – mondta halkan, miközben levette a kabátját. – Régóta vársz?

Anna felnézett rá, és viszonozta a mosolyt. – Nem sokáig. Csak élvezem ezt a csendet.

Péter lassan odalépett hozzá, leült mellé a kanapéra, és gyengéden megfogta a kezét. A bőrük alig érintette egymást, mégis érezni lehetett a köztük lévő vonzást, ahogy minden mozdulatuk természetes harmóniában volt. Péter közelebb hajolt, és finoman megsimította Anna arcát. Tekintetük összekapcsolódott, a csend pedig olyan volt, mintha a világ egy pillanatra megállt volna.

– Hiányoztál ma – suttogta Péter, miközben hüvelykujjával gyengéden végigsimított Anna ajkain.

– Te is – válaszolta Anna, és lassan leengedte a teásbögrét. A keze remegett egy pillanatra, de nem a hidegtől, hanem attól a különleges bizsergéstől, amit Péter közelsége váltott ki benne.

Péter ujjai tovább vándoroltak, a nyakán át a válláig, mintha minden érintésével egyre közelebb akarna kerülni hozzá, mélyebben érezni őt. Anna szeme lecsukódott, ahogy átadta magát ennek az érzésnek. A levegő megtelt várakozással.

Péter finoman megcsókolta Annát, a csók gyengéd volt és lassú, mintha minden pillanatot ki akarnának élvezni. Nem volt sietség, csak a közös lélegzetvételeik halk ritmusa, és a bőrük finom érintkezése. Ahogy Anna viszonozta a csókot, érezte, hogy minden pillanatban egyre mélyebb és intenzívebb lesz az érzelem köztük.

A csók elhúzódott, és Péter homlokát Annáéhoz érintette, egy röpke pillanatig így maradtak, mintha ezzel is kifejeznénk, mennyire fontosak egymásnak. A szoba csendjét csak a kinti szél zaja törte meg, de ők ketten egy másik világban voltak, ahol csak a szívük lassú, nyugodt dobbanása számított.

– Szeretlek – suttogta Péter, és Anna úgy érezte, mintha ezek a szavak mindent elmondanának, amit valaha is érzett iránta.

– Én is szeretlek – felelte Anna halkan, és tudta, hogy ebben a pillanatban, ezen a csendes őszi estén, minden a helyén van.

Ahogy összefonódott ujjaik között újra érezni lehetett a köztük lévő mély szeretet és szenvedély, úgy tűnt, mintha az idő megszűnt volna létezni. Csak ők ketten voltak, a lágy esti fényben, a világ többi része pedig elhalványult körülöttük.