Egy nyárutói délután

A tekintet sok mindent elárul az emberről. Az persze más dolog, hogy könnyen félreértelmezhetőek a szem különböző csillogásai. Különösen nehéz felismerni, mi játszódik mélyen belül, ha valakinek a lelkét egyszerre több érzelem keríti hatalmába…

* * *

Magam elé meredve ülök egy padon. Előrehajolva könyöklök a térdeimen, államat az összekulcsolt kezemre helyezve tartom. Kellemes idő van, lágy szellő lengedez. Körülöttem mindenhol fák, szép pázsit, aprókavicsos sétány. Nyugodtan üldögélek itt, mivel madárcsicsergés és virágillat vesz körül, amelyek számomra mindig a kellemes hangulatot sugározzák. Emberek alig járnak, talán egy sem jött erre, amióta itt vagyok. Virágot is hoztam, a kedvencedet. Rád nézek:
- Ó! Igen, Kedvesem! Megint eljöttem hozzád. Tudod, hogy úgyis eljövök. Nem tudsz lebeszélni – mondom, miközben félig elmosolyodom. Egyik kezemmel megdörzsölöm az arcomat, a borostám serceg a tenyerem alatt.
- Kérlek, nézd ezt el nekem – utalok arcszőrzetemre – de mostanában nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogy elképzelem. De azért ne izgulj, minden rendben lesz velem.
Igyekeztem hangommal magabiztosnak tűnni, de így is belebicsaklottam kissé. Ebben a pillanatban egy kisfiú biciklizik el köztünk. Megrebben a szemem, majd a kisfiúra figyelek és elmosolyodom, ahogy erősen koncentrálva igyekszik kis testével irányítása alatt tartani a hozzá képest méretekkel nagyobb kerékpárját. Izmaim kissé megfeszülnek, agyam hátsó zugában pedig már fel vagyok készülve, hogy ugorjak a fiú felé, ha elvesztené az egyensúlyát ezen a kanyargós, kavicsos gyalogúton. Ahogy eltűnt a bokrok mögött, újra feléd nézek, és kissé borúsabbá válok belül, de kifelé a világért sem mutatom. Most legalábbis semmiképp sem. Alig észrevehető sóhaj kíséretében hátradőlök, kezeimet két oldalt a pad támlájára nyújtom, egyik lábamat átvetem a másikon és a felém tornyosuló falombozatot nézegetem. A faleveleket finoman remegteti a délutáni szellő, a nap sugarai táncolva szűrődnek át közöttük. Hunyorgok, mert egy-két huncut fénysugár az arcomat simogatva incselkedik velem. Újra feléd nézek, az íves vonalakra, a szépen kialakított formákra. Elmondom még, hogy mi minden történt velem, mióta nem jöttem el hozzád. Jókat mosolygunk közben, legalábbis nekem úgy tűnik. Úgy telnek el órák, hogy észre sem veszem. Az első jele az idő múlásának, hogy a délután fényei lassan elúsznak és megjelenik a szürkület, mint előfutár, hogy őt követően teret hódítson magának az esti sötétség. A szél is valamelyest erősebbé és hűvösebbé válik. Kicsit megrezzenek, majd felállok, a virágot gondosan elhelyezem, még egyszer hosszasan ránézek az arcodra, a mosolygós tekintetedre, miközben szomorúsággal vegyített fájdalomérzés szorítja össze a szívemet. A tehetetlenség feszítő gondolatától remegve felegyenesedek, zakómat a vállamra kanyarítom, egy gondoskodó búcsúpillantást vetek a felirat melletti fényképedre, a márványtömbökből kimunkált sírodra és lassan elindulok oda, ahol nem vársz többé az öled melegével, a szíved jóságával, a női szerelmeddel. Oda, ahol nincs többé közös jövőnk, ahol nincs többé Mi.

* * *

Mielőtt kiértem volna a temető kapuján, egy kerékpárját toló nénike kissé érdeklődve nézett rám, pontosabban a tekintetembe. Nem tudom, mi kelthette fel a figyelmét, de azt tudtam, hogy lelkemben a szomorúság, a világfájdalom, a hiány és a tehetetlenség miatti elkeseredettség feszítő érzései kavarogtak. Nem akartam elengedni őt, de nem kényszeríthettem, hogy maradjon.

Hamarosan újra jövök…