25 évvel ezelőtt (4.rész)

Amíg lehúzta a sátor cipzárját, addig úgy helyezkedtem, hogy minél zavartalanabb legyen a közeledésünk egymáshoz. Elfoglaltam a központi helyet, hogy amiről eddig lemaradtam, az most meglegyen. Hozzá akartam érni és megfogni a kezét. Otthonosan mozgott a sátorban, mintha minden nyáron ezt csinálná. Lehet, hogy ő jobb színész volt, mint én és jobban takarta a zavarát. Aztán megigazította a hálózsákját és visszafeküdt. Ugyanoda, ahol előtte volt. Igaz, hogy nem értünk össze, de már így is szikrázott a levegő.

Kicsit csalódott voltam. Azt reméltem, hogy rámenősebb lesz, amint ketten vagyunk. Eszembe se jutott, hogy nem tudja, én nem merek kezdeményezni és semmilyen tapasztalatom sincs. Az biztos, hogy nem mondom el neki. – gondoltam. Viszont, valamit el kell kezdeni gyorsan! Meg kell törni a csendet! Úgy gondoltam, hogy a többiek már elég messze lehettek és belevágtam. – Azért, lehettek volna ránk is tekintettel! – Hát, igen. – és jót nevettünk. Olyan tiszta és őszinte volt a nevetése. Olyan mélyről fakadt belőle, hogy egyből eltűnt a közöttünk lévő szakadék. Én is sokkal könnyebb lettem és egyszerűbb lett minden. Ez a csajszi csodát tesz velem és leoldja a gátlásaimat. Egyik pillanatról a másikra, hatalmas kövek gördültek le a mellkasomról és a gondolataim is tisztábbak lettek. A nevetése előhozza belőlem is az őszinte gyereket és már nem is görcsölök annyira. Sokkal egyszerűbb vele minden.
Ráadásul, akar velem lenni kettesben! Hiszen, ő hivatott be a sátrába. Üzent értem a Drága és most itt vagyunk. Akar engem és ketten vagyunk egy sötét sátorban. Aztán jött az újabb kínzó gondolat, újabb vicceset kellene mondani, hogy jó fejnek tűnjek és még jobban kedveljen. Pörögtek a fejemen a gondolatok, de semmi. Megint rám tört a félelem, hogy mulya leszek a szemében és még jobban elkezdtem erőlködni. Nem mertem a kezem közelebb vinni az övéhez. Ahogy oldalt feküdt és támasztotta a fejét, a másik keze ott volt előttem pár centire. Olyan egyszerűnek tűnt, hogy csak ráteszem a kezem az övére. És mit fog mondani vagy gondolni. Nem akarom elrontani. Egy ilyen kicsi lépés, annyira lehetetlennek tűnt a számomra. Elborított újra a félelem. Belekapaszkodtam az előbbi nevetésünkbe. Gondoltam, hogy abból merítek és mondtam neki: - Te, ezek végülis mit csináltak? Hallottam egy-két cuppogást és nyögést. Remélem, hogy nem lett baja és nem fájt egyiknek sem. Megint, jót nevettünk. Szerintem ő érezte, hogy neki kell lépnie és elkapta a beszélgetés fonalát. Beszélgettünk kedvenc kajákról, együttesről, családról, iskoláról stb. Mintha mindig ismertük volna egymást legbelül és ez a pár felületes részlet hiányozna. Ment minden a helyére, minden egyes információval. Lelkileg össze voltunk kapcsolódva, de fizikailag nem kerültünk közelebb egymáshoz. Egyszerűen, nem találtam a módját. Nem akartam, hogy neki vagy nekem kínos legyen, ha valamit félreértettem. De annyira akartam vele érintkezni és fizikailag is kapcsolódni hozzá.

Végül, megoldotta ezt a problémámat is. Ezt is, nagyon egyszerűen és lazán. - Odatehetem a fejem az öledbe? – kérdezte, a világ legtermészetesebb módján. – Hát, persze! – mondtam neki, zavaromban. Azt hittem, hogy csak úgy akar beszélgetni, de ő már tudta, hogy mit akart és azon volt, hogy véghez vigye. (folyt. köv.)