A zsarolás (2. rész)

Tanakodásunk eredménye végülis az lett, hogy nemet fogunk mondani a zsarolásra. Mert ha most igent mondunk, akkor utána már egyre nehezebb lesz visszakozni. Akkor teljesen zsarolónk (vagy zsarolóink?) kezébe adjuk magunkat.
Igen ám, de mi lesz, ha tényleg fölteszik a netre a képet? Mit fog hozzá szólni a családunk, mit fognak szólni az ismerőseink? Ha így lesz, és tényleg ott lesz a kép, azt mondjuk majd, hogy ez egy egyszerű fogadás volt, semmi igazi jelentősége nincsen.
Azt is megvitattuk, hogy mi legyen akkor, ha egyedül jön el a találkozóra zsarolónk, és mi legyen akkor – ami valószínűbb –, ha többen is eljönnek. Mi lesz, ha erőszakot próbálnak majd alkalmazni? Azt beszéltük meg, hogy mindenképpen megpróbálunk szép szóval hatni rájuk, akármit is akarjanak. Megpróbáljuk majd meggyőzni őket. Ha nem sikerül, akkor harcolni (akár verekedni is) fogunk. Nem adjuk olcsón a bőrünket.
Ahogy mindezt megbeszéltük, és kimondtuk ezt a bűvös „mi” szócskát, viszonyunk minden korábbinál jobban elmélyült. Egymásra néztünk, egymás szemébe, és önkéntelen hirtelenséggel szájon csókoltuk egymást. Sose éreztem (azóta sem) ilyen hátborzongató bizsergést.
Délután három előtt pár perccel már ott voltunk a biciklitárolónál. Mindenre elszántan várakoztunk, és fogalmazgattuk magunkban a mondatainkat. Zsarolóink még nem voltak sehol. Három után öt perccel érkezett meg a telefonos fiú – némi meglepetésünkre egyedül. És a meglepetésünk annál nagyobb lett, amikor a következőket mondta:
„Örülök, hogy eljöttetek. Ne haragudjatok rám a zsarolás miatt. A képet természetesen nem teszem föl a netre. Csak azért fenyegetőztem, hogy biztosan eljöjjetek ide. Nagyon tetszett, ahogyan faltátok egymást. Nekem van egy titkos búvóhelyem, szeretném fölajánlani nektek, hogy elgyertek oda, teljesen biztonságos, és ott nyugodtan csintalankodhatnátok. Ezt teljesen jó szándékból mondom, segíteni szeretnék nektek. Tudjátok, én is meleg vagyok.”
Hirtelen szóhoz sem jutottunk, annyira meglepett minket ez a fordulat. Pláne, hogy a szavak egészen őszintének tűntek. Az „én is meleg” szónál pedig mindketten elpirultunk. Azért arról még nincs szó, hogy melegek lennénk…
Pár pillanatig megállt a levegőben a csönd.
Aztán úgy döntöttem, hogy én szólalok meg először:
„Miért jó az neked, ha segítesz nekünk?”
A zsaroló srác lesütötte a szemét.
„Igazad van, ha azt gondolod, nem teljesen önzetlenül tenném. Szeretném, ha nézhetnélek titeket. Nagyon tetszettek nekem…”
„Néznél, és fényképeznél, mi?” – gúnyolódtam.
„Nem, soha többé nem fényképeznék. Bocsássatok meg érte.”
A váratlan fordulat, hogy egyszer csak mi kerültünk fölénybe, elbizonytalanított minket. A barátom szólalt meg aztán.
„Jól van, vigyél el minket arra a helyre.”
„Gyertek velem” – mondta a srác.
Gyalog követtük őt olyan utcákon át, ahol még sohasem jártunk. Hol jobbra fordultunk, hol balra. Mintegy tíz perc után aztán megálltunk egy kertes ház kerítése előtt.
„Itt lakik az udvarban a nagymamám. Nagyon öreg már, és nem jár ki a kertbe. Egész nap a szobájában fekszik, nem is lát már túl jól. Vállaltam, hogy segítek neki. Cserébe enyém az egész kert. A sufni tökéletes búvóhely. Gyertek, megmutatom.”
Kinyitotta a kertkaput, aztán elindult egyenesen a hátsó udvar felé, ahol több nagy fa mögött, egészen eldugva, senkitől sem látva állt a nagy épület. Követtük őt, elmentünk a ház mellett, el a nagy fák mellett, el az ide-oda dobált deszkák mellett a rejtett kis fészekbe.
Amikor beléptünk, és lámpát gyújtott zsarolónk, akkor vettük észre, hogy ez tényleg egy valóságos kis szentély. Ágy volt a fal mellett, és egy kis fürdőszoba is nyílt zuhanyzóval és csappal a hátsó falból.
„Amikor még élt nagyapám, nyaranta gyakran aludt itt kint, és bevezette az épületbe a vizet is. Most én alszom gyakran itt nyaranta. De most már a tiétek is. Akkor jöttök ide, amikor szeretnétek.”
Egymásra néztünk, és mindketten ugyanarra gondoltunk. „Hát akkor mi most már szerelmespár vagyunk?”
De az föl sem merült bennünk, hogy ne fogadjuk el a szívességet. Izgatott minket a kaland, birizgálta képzeletünket a kíváncsiság.
„És tényleg senki sem tud róla?” –kérdeztem.
„Senki. A szüleim egyáltalán nem járnak ide, nem jó a viszonyuk a nagyival. Másnak senkinek nem beszéltem még erről a helyről. De amikor elkészült az a kép, és megnéztelek titeket, fölötlött bennem, milyen jó lenne, ha idejárnátok…”
Egészen furcsa, egymásnak ellentmondó érzések kavarogtak bennünk, amikor ezt hallottuk. De végül mindketten azt feleltük neki:
„Köszönjük.”
„Akkor eljöttök?”
„Igen.” És egymásra néztünk a barátommal. „A hétvégén eljövünk, ha neked is jó.”
„Várni foglak benneteket.”

(Folytatása következik.)

Hozzászólások


Még senki nem szólt hozzá a cikkhez.