Jó 2 hónap után Jött üzenet Mónikától.

-Délután 5. ( Ma )
-Legyél itt.
-Ajtó nyitva.
-Ne kopogj.

Na ez meglepett.

Amikor megérkeztem, valóban tárva-nyitva állt a bejárati ajtó.
Belépve halk zene fogadott.

– Gyere ide szolt bentről Móni.

Móni testén testén csak egy áttetsző, fehér köntös volt, ami alatt semmi.

Móni egyik kezét a köntös alá csúsztatta, és finoman, mégis céltudatosan simogatta magát.

– Szeretnéd nézni, ahogy magamhoz nyúlok, igaz?
– kérdezte két mozdulat között, nyersen, nyíltan.
– Imádnám…
– Akkor ne csak nézd… vezess.
- Mondd meg, mit csináljak.

Akarom hogy térdelj le és és kapd be szóltam.

Móni lassan letérdelt, és miközben kibontotta a nadrágom, felnézett rám Enged el magad mondta.

Forró, nedves szája körbezárta farkam és alig bírtam megállni, hogy ne markoljak a hajába.

Móni közben egyik kezét a köntös alá csúsztatta, és finoman, mégis céltudatosan simogatta magát.

Most… állj fel… és hajolj pucsis nekem – utasítottam.

Egyetlen lökéssel belehatoltam, Móni felkiáltott.

— egyszerre a meglepetéstől és az élvezettől.
– Igen… így… ne fogd vissza magad… hallani akarom minden csapódást… – lihegte.

A mozdulatok egyre gyorsultak.

- egyszerre akarok elmenni veled – suttogtam.

Nem kellett sokáig várni.

Móni lehunyta a szemét, teste minden porcikája remegett.

A testünk elcsendesedtek, de a csend most nem üresség volt.
Inkább valami egy pillanat,
Amit senki nem siettettet, de amit egyikük sem felejt majd el soha.

Még jó párszor voltunk együtt de ezt majd legközelebb mesélem el. :)