Már az első üzeneteinkből éreztem, hogy vele valahogy más lesz. Nem próbált mindenáron érdekesnek tűnni, nem játszotta meg magát, mégis volt valami a mondataiban, ami újra és újra visszahúzott a beszélgetéshez.

Néhány nap után megbeszéltük, hogy találkozunk.

Amikor megláttam, egy pillanatra még azt is elfelejtettem, mit akartam mondani. Élőben sokkal vonzóbb volt, mint a képeken. Mosolygott, amikor odalépett hozzám, és már az első kézfogásnál éreztem azt a bizonyos kellemes feszültséget.

Beültünk egy italra, és az első fél óra szinte észrevétlenül elrepült. Beszélgettünk mindenféléről, nevettünk, közben pedig egyre gyakrabban kaptam azon magam, hogy nem is igazán arra figyelek, amit mond, hanem arra, ahogy rám néz.

Aztán egy ponton csend lett.

Nem kínos csend. Inkább az a fajta, amikor mindketten pontosan tudjátok, mire gondol a másik, csak egyikőtök sem mondja ki.

Közelebb hajolt hozzám.

Én pedig nem húzódtam el.

Az első csók rövid volt, szinte óvatos. A második már egészen más. Abban már benne volt az egész este feszültsége.

Amikor elváltunk, még percekig ott maradtunk egymással szemben. Mosolygott, majd csak annyit mondott:

– Szerintem ezt nem kellene ennyiben hagynunk.

Én pedig pontosan ugyanígy gondoltam.

Hazafelé menet azon kaptam magam, hogy újra és újra lejátszom fejben az estét. Nem azért, mert bármi különös vagy hihetetlen történt volna.

Hanem azért, mert ritkán van olyan találkozás, ahol már az első alkalommal érzed:
-Ebből még történni fog valami.