Nemrég egy fiatal lánnyal beszélgettem, aki azt mondta, csodálkozik azon, milyen nyitott vagyok. Ez a megjegyzés meglepett. Nem tartom magam nyitottnak, bár talán az kijelenthető, hogy az átlagnál többet foglalkozom önismerettel. Ez a folyamat segített egyfajta képet kialakítani önmagamról, de hogy nyitott lennék, az túlzásnak tűnik. Ha csak a szexualitást nézzük, talán igaznak hathat, de az érzelmi világom ennél sokkal összetettebb.

Tudom, hogy vannak érzelmi elakadásaim, amelyek nem a verbális koromból származnak, hanem olyan időszakból, amikor még szavak nélkül próbáltam kifejezni magam. Éppen ezért ezek az elakadások nem is verbális oldalról közelíthetők meg. Inkább nonverbális kommunikáció, mint az érintés, a távolságtartás, vagy éppen az ölelés lehet az, ami segíthet ezek feldolgozásában. Ezek az elakadások több forrásból eredhetnek, például a gondoskodás és agresszió kettősségéből. Hol helyezkednek el ezek a fogalmak az életünkben? Az agresszió például lehet az érvényesülés eszköze, ugyanakkor a szexualitásban is megnyilvánulhat, és talán bizonyos helyzetekben éppen ez idézheti elő a biztonságérzetet valaki számára. Lehet, hogy valakit egy olyan férfira emlékeztet, aki először érvényesítette felette az akaratát, ami akkor egyfajta biztonság illúzióját keltette benne.

Ez a beszélgetés arra késztetett, hogy mélyebben átgondoljam a nyitottság, az önismeret és a bizalom kérdését, valamint ezek helyét a saját életemben.

Mit jelent a nyitottság az én esetemben? A férfi dominanciával mindig kritikus voltam, hiszen nem hierarchiában gondolkodom. Matriarchális modellben nőttem fel, ahol édesanyám dominanciája formálta a mintát. Ez a fajta dominancia nem a legyőzésről szólt, hanem a vezetésről. Az érzelmi intelligencia és a helyzetek irányítása erőszak nélkül jellemezte ezt a modellt, amely alapvetően meghatározta a hatalomhoz és bizalomhoz való viszonyomat.

Az agressziót is érdemes újraértelmezni. Nem feltétlenül negatív fogalom, hanem lehet konstruktív, kreatív energia is. Segíthet az önérvényesítésben és abban, hogy helyt álljunk kihívások közepette. Úgy érzem, talán túlságosan kontrollálom ezt az energiát, vagy nem használom ki a természetes megjelenési formáit. Pedig ez az energia akár művészi kifejezésben, például zenében, vagy más kreatív tevékenységekben is megjelenhetne.

A szexualitás és az agresszió kapcsolata különösen komplex. Valakit vonzhat egy érvényesítő dinamika, nem feltétlenül a gyengesége, hanem sokkal inkább a biztonságérzet keresése miatt. Ez a dinamika az én életemben is kérdéseket vet fel. Hogyan található meg az egyensúly, ahol az érzelmi mélység és a kontroll együtt létezhet? Az intimitás számomra nem csupán fizikai, hanem egy nonverbális nyelv is, amely az érzelmi világom része.

Gyerekkoromban anyám azt az üzenetet közvetítette, hogy senkiben sem szabad megbízni. Ez a minta mélyen beivódott, és felnőttként is nehézségeket okozott a kapcsolataimban. Pszichológiai értelemben ez a tanítás egy védekező mechanizmus, amely az önvédelemre és a sérülések elkerülésére irányul. Egy ilyen minta gyakran olyan környezetből származik, ahol a bizalom megsértése traumatikus élményekhez vezetett, és az önállóság volt az egyetlen biztos pont. Ez azonban megnehezíti a kapcsolódást, mivel a közeledést gyakran gyanakvással figyeljük. Felnőttként ezt az örökséget nehéz levetkőzni, de az önismeret segíthet abban, hogy felismerjük a bizalom korlátozó mintázatait, és megpróbáljuk átalakítani azokat.

Ez a tanult gyanakvás a kapcsolataim dinamikáját is befolyásolta. A kapcsolati stabilitás számomra ott kezdődik, hogy képes vagyok irányítani, miközben a másik fél szabadságát is tiszteletben tartom. Ideális esetben a partnerem nem kényszerít olyan szerepekbe, amelyekben nem érzem magam hitelesnek, és kölcsönösen támogathatjuk egymást az egyéni készségeink kibontakoztatásában. Az ilyen kapcsolatokban a vezető és követő szerepek rugalmasan változnak, az aktuális helyzethez igazodva.

A nyitottság számomra nem azt jelenti, hogy mindent megosztok, hanem azt, hogy hajlandó vagyok egyre mélyebb rétegeket felfedezni magamban. Ez a folyamat nem mindig kellemes. Olyan, mint amikor a homályos emlékek egyre élesebbé válnak, és rádöbbenünk, mennyi mindent hordozunk a múltunkból. Vajon ki számít igazán nyitottnak? Az, aki gátlástalanul feltárja magát, vagy az, aki önreflexív és képes az érzelmi mélységeit megosztani? Talán ez utóbbi az igazi nyitottság.

A szexualitás az önismeret részeként nem csupán a vágyak megéléséről szól, hanem arról is, hogy megértsük, miért vonzódunk bizonyos dinamikákhoz. Az érintés és a testbeszéd olyan mélységeket fejez ki, amelyek szavakkal nem érhetők el. Fontos, hogy megértsük, hogyan használjuk ezeket az eszközöket nemcsak másokkal való kapcsolódásra, hanem önmagunk felfedezésére is.

Ez az út nem lineáris, és gyakran vezet olyan területekre, ahol a régi minták megkérdőjeleződnek. Mégis, minden lépés közelebb visz ahhoz, hogy ne csak elfogadjam, hanem értékeljem is azokat az összetett rétegeket, amelyek engem tesznek azzá, aki vagyok. Talán ez a valódi nyitottság: hogy nemcsak mások felé, hanem önmagunk felé is képesek vagyunk fordulni. Ez a belső figyelem, amely nem ítélkezik, hanem egyszerűen megfigyel és elfogad, közelebb visz a saját valóságunkhoz, miközben lehetővé teszi, hogy új alapokra helyezzük a bizalom és kapcsolódás kérdését.