Egy újabb felkavaró ügy és a mögötte meghúzódó szexuális motiváció!

F. János, a feltételezett gyilkos, a legfrissebb hírek szerint azt állítja, hogy ő maga is szexuális bántalmazás áldozata volt. Ez az információ nemcsak a közvéleményt osztja meg, hanem komoly etikai és jogi kérdéseket is felvetett. Az áldozatok és az elkövetők közötti határvonal ugyanis sok esetben nem olyan egyértelmű, mint ahogy azt kívülállóként gondolnánk. Egy traumatizált fiatal, akit gyermekkorában bántalmaztak, valóban hajlamosabb lehet erőszakos cselekedetekre – ez a pszichológiai kutatások szerint nem ritka jelenség. De vajon, ha ezt csak úgy felvetjük, azzal tényleg relativizáljuk egy gyilkosság tényét?

F. János története nem mentesíti őt a felelősség alól, ugyanakkor rámutat arra, hogy a szexuális bántalmazások milyen hosszú távú hatással lehetnek az emberi pszichére és viselkedésre. Az, hogy most ezzel a védekezéssel próbálja megmagyarázni tettét, nemcsak a saját helyzetének bonyolultságára világít rá, hanem arra is, hogy az ilyen érvek mennyire megoszthatják a közvéleményt és a bíróságot.

Az eset rávilágít egy másik, szintén fontos problémára: a fiatalkori bűnelkövetések brutalitására és motivációira. A statisztikák szerint a 16–19 éves korosztályban elkövetett gyilkosságok egyre brutálisabbak és öncélúbbak, ami részben a szociális helyzetekre, a családi diszfunkciókra és a pszichológiai sérülésekre vezethető vissza. F. János esete nem egyedi, hanem egy olyan társadalmi jelenség része, amelyet mélyrehatóbb elemzésre és megelőzésre lenne szükség. Legalábbis a védelem érvelhet így…

Egy traumatizált fiatalt bűnelkövetőként kezelni kétségtelenül szükséges, hiszen az áldozatok igazságot érdemelnek. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a fiatalkori bűncselekmények mögött meghúzódó okokat – legyen az szexuális bántalmazás, szegénység vagy érzelmi elhanyagolás – nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ez különösen akkor fontos, amikor az igazságszolgáltatás kereteit próbáljuk alakítani.

Az ügy egyik legvitatottabb pontja, hogy F. János cselekménye, az akkori törvények szerint, 15 év után elévült. Ez azt jelenti, hogy hiába találják most meg a bizonyítékokat, a gyilkosság miatt nem vonható felelősségre. Ez a tény az országos felháborodás egyik fő oka, és többek között ennek hatására született meg a javaslat a Büntető Törvénykönyv módosítására, amely az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is sújtható bűncselekmények esetében megszüntetné az elévülést.

Első ránézésre ez a módosítás igazságosnak és szükségesnek tűnik. De vajon helyes, ha egyetlen ügy nyomására változtatjuk meg a jogszabályokat? A törvényeknek stabilitást és kiszámíthatóságot kellene nyújtaniuk, nem pedig az aktuális közvélemény nyomása alatt formálódniuk. Az ilyen változások azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy a jövőben más esetekben is precedensként szolgálhatnak, ahol érzelmi alapon, nem pedig jogi elvek mentén hoznak döntéseket.

A Till Tamás-ügy nemcsak az áldozat és a feltételezett elkövető tragédiájáról szól, hanem a jogrendszerünk és társadalmunk hiányosságairól is. Egy ilyen komplex esetben az érzelmek és az igazságérzet összecsapnak, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezek alapján, pillanatnyi indulatból alakítsuk át a törvényeinket. A jogrendszernek figyelembe kell vennie az áldozatok és az elkövetők helyzetét, a társadalmi és pszichológiai hátteret, de mindezt objektív, stabil elvek mentén kell tennie. A legnagyobb probléma nem az, hogy a jog fejlődik, hanem az, hogy a fejlődés egy-egy eset nyomása alatt történik, és nem rendszeres, átfogó reformok részeként. Ha valóban változtatni akarunk, akkor a bűncselekmények megelőzésére, a traumatizált fiatalok támogatására és a jogalkalmazás kiszámíthatóságára kellene helyezni a hangsúlyt. Persze csak ha annak szeretnénk megfelelni.

Persze, hogy semmi sincs rendben!

https://youtu.be/7iNbnineUCI