Amikor először regisztráltam egy társkereső oldalra, tele voltam reménnyel. Úgy hittem, hogy az online tér végtelen lehetőségeket kínál, és végre megtalálhatom azt az embert, aki igazán hozzám illik. De ahogy teltek az évek, rá kellett jönnöm, hogy az álom és a valóság között szakadék tátong. Egy olyan világba csöppentem, amely egyszerre ígért mindent, és vett el belőlem túl sokat.

Talán te is ismered ezt az érzést. Az órákig tökéletesített profilok, a megírt üzenetek, amelyekre sosem érkezik válasz, a remény, ami újra és újra darabokra törik. Egy kattintásnyi távolságra tűnik a boldogság, mégis mintha egy végtelen útvesztőben bolyonganál.

Ismered azt az érzést, amikor egy gyönyörű profil felvillanyoz, és azt hiszed, hogy végre valami különleges történik? Csak hogy később rájöjj, hogy a másik oldalon nem egy ember, hanem egy bot áll? Ez nemcsak időpocsékolás, hanem lelki mélyütés is. Egy darabot vesz el belőled, minden egyes alkalommal, amikor ráébredsz, hogy az, akit talán megkedveltél, nem is létezik.

És ott vannak az álprofilok, amelyek szándékosan keltenek hamis reményeket. Nem te vagy az egyetlen, aki csalódottan teszi fel magának a kérdést: „Miért nem válaszol senki?” Ezek a trükkök nemcsak a statisztikákat szépítik, hanem elhitetik veled, hogy talán te vagy a probléma. Pedig nem.

Az inaktív profilok, a szellemfiókok csak növelik a zűrzavart. Napokig írsz, keresel, reménykedsz, csak hogy megtudd: az illető talán évek óta nem is használja az oldalt. És az algoritmusok? Mintha egy láthatatlan kéz döntené el, ki érdemes arra, hogy láthatóvá váljon, és ki nem. Ha nem fizetsz, egyszerűen eltűnsz a tömegben. (Lásd: Eromodo)

De még ha fizetsz is, mit kapsz érte? Az igazság az, hogy ezek a platformok nem arra épülnek, hogy boldoggá tegyenek. Arra épülnek, hogy függővé válj. Minden „még egy ember nézte meg a profilod” értesítés, minden újraéledő remény csak azt szolgálja, hogy maradj. Hogy fizess. Hogy kattints.

A legfájóbb talán mégis az emberek viselkedése. A „szellemképezés” mindennapossá vált. Órákon át gondolkodsz egy üzeneten, hogy megmutasd, ki is vagy valójában, de a másik oldalról csak csend érkezik. Egy ilyen elutasítás mély sebet ejt, még akkor is, ha tudod, hogy talán nem szándékos.

A személytelenség egy másik oldala, hogy mindannyian túlságosan könnyen lépünk tovább. Egy jó beszélgetés után is ott van a késztetés: „De mi van, ha van még jobb?” Ez a túlzott választék bénító, és a valódi kapcsolódás lehetőségét veszi el tőled – tőlünk.

És mégis, valamiért újra és újra visszatérünk. Talán azért, mert az emberi szív nem adja fel olyan könnyen. Mert mindannyian vágyunk arra, hogy megtaláljuk azt a valakit, aki mellett végre nem kell tökéletesnek lennünk, csak önmagunk. Az online társkeresés nem könnyű, de talán nem is kell annak lennie.

Bár még nem sikerült teljesen kiismernem, hogyan működik ez a világ, hiszem, hogy lehetne másképp is. Ez nem feltétlenül csak a rendszer hibája – az emberi tényező is közrejátszik. És ha valami bosszantó vagy működésképtelen, azon mi, felhasználók is változtathatnánk. Ha többet adunk magunkból, őszintébben, tudatosabban és nyitottabban közeledünk egymás felé, talán megteremthetjük azt a közeget, ahol valódi kapcsolatok születhetnek.

Mert végül is nem az számít, hány kudarcot tapasztaltunk meg, hanem az, hogy merünk-e tovább próbálkozni, tanulni, fejlődni. Az emberi kapcsolódás iránti vágy nem veszik el. És talán éppen ez az, amiért megéri folytatni az utazást – mert sosem tudhatod, mikor talál rád az a valaki, akit kerestél. Vagy hogy a rendszer kiismerésével éppen te változtatsz meg valamit, amitől mások számára is jobbá válhat az út.