25 évvel ezelőtt (3.réaz

Kinyújtottam a kezem, hogy megkeressem felül a sátor cipzárját. Tapogattam, simogattam, de semmi. Ezt, nem hiszem el. Még, be se értem a sátorba, de már bénázok. Semmit se látok, olyan sötét van. Akkor, biztosan lent van. Lehajoltam és ahogy tapogatom a sátrat, hallom, hogy bentről kuncognak. Olyan édes és hívogató volt a 2 lánynak a hangja, hogy meg is részegültem és csak többet akartam. Te, jó ég! Hol a cipzár? És ahogy keresem a koromsötétben, már nyílik is a sátor. Valaki felhúzta a cipzárt és a régi életem ott lezárult.

Félrehúztam a sátor ajtaját, bedugtam a fejem és próbáltam nem rálépni senkire. Persze, hogy nem sikerült. Az egyik barátomnak ráléptem a lábára. Mind a két lány nevetett rajta, amíg én mentegetőztem. Majd mindenki behúzta a lábát és én leültem a legközelebbi, szabad helyen. Pont, vele szemben. Alig látok valamit. A sátorban még sötétebb van, mint kint. Kint legalább, a holdfény segített eligazodni. Csak a körvonalait látom, halványan.
Hát, ebből nem tudom, hogy mi sül ki. Ahogy ülök ott törökülésben, csak sóvárog a lelkem utána. Minden rezdülése és a szavai zene a lelkemnek. Nem is értem magamban ezt a mámort. Egyszerűen csak, több kell belőle. Oké, de hogyan? Érjek hozzá a lábához az enyémmel? Nem is látok semmit. És ha másnak a lába lesz? Nem jó. Mellé kellett volna ülni, de most már hogyan ülök át mellé? Mit mondjak? Olyan könnyedén és lazán beszélget a 2 lány a barátommal, mintha már az elmúlt nyáron is ismerték volna. Én meg csak röviden válaszolgatok, amikor kérdeznek. Nem is merek semmit se kifejteni, nehogy hülyeség legyen belőle és rajtam is nevessenek. Bár, nagyon jól oldotta a feszültséget és emelte a hangulatot, ráléptem arra a lábra. Elzsibbadt a lábam, már nem keménykedhetek tovább. Ki kellene nyújtani. De, mit mondjak? Nem kell variálni! – gondoltam magamban.
- Úha! – mondtam. – Mi az? – kérdezték a lányok. – Elzsibbadt a lábam. - Hát, nyújtsd ki! – mondta a Timi, olyan könnyedén és természetesen. Igazodtak a lábak, hogy elférjen az enyém is. Ment a beszélgetés mindenféle tervekről és világot megváltó ötletekről. Jöttek a viccek és a megélt tapasztalatok. Egyszerűen, megszűnt számomra a világ. Nem tudom, hogy éreztem-e magam így valaha. De nemsokára az ülés is kényelmetlen volt. Támaszkodnom is kellett, de az se volt jó sokáig. Hívogatott a vízszintes helyzet. Közben, a sötétben lehetett látni valami fészkelődést. A barátom és a másik lány simogatták egymást. Egyre kellemetlenebb lett a légkör a számomra. Nekem is kellene haladni. Próbáltunk úgy csinálni a Timivel, mintha semmit se vettünk volna észre. Hallottam a hangján, hogy őt is feszélyezi, de uralta a helyzetet. Egyre furcsább hangokat hallottunk és még több ficánkolást, mint eddig. Jöttek a visszafogott lélegzetvételek, a cuppogások mellett .Zavarban voltam nagyon, de jól színészkedtem. Úgy csináltam, mintha kettőnk jelenlétében ez volna a legtermészetesebb dolog. Néha elakadt a szavunk attól, amit hallottunk és aztán nem is bírtuk ki, hogy el ne nevessük magunkat. Jót nevettük. Mivel, elég kínos volt már mindenkinek és ők meg nem tudtak magukon uralkodni, inkább kimentek a sátorból.

Otthagytak vele. Ezzel a csodával, akinek úgy duruzsolt a hangja, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Izgultam, hogy most mi lesz. A Timi behúzta a sátor cipzárját és végre ketten maradtunk.
(folyt. köv)