25 évvel ezelőtt (2.rész)

Alig hittem el, hogy akit tegnap láttam életemben először, ma behív a sátrába. Nem is beszéltünk még, egyetlen szót sem váltottunk.
Nem is ismerjük egymást, mégis a szívem a torkomban dobogott. Olyan bugyutának éreztem magam, de a szívem és a lábam tudta, hogy menni kell. Minden lépés olyan nehéz és a parton a homok is már hideg volt. Semmi sem érdekelt, csak közel lenni hozzá. A szívemnek minden gondolatát a félelem járta át. Szaladtam volna hozzá, meg a másik irányba is. Mindig is tudtam, hogy bolond vagyok, de most már nem is akarok uralkodni magamon.
Fogalmam sincs, hogy majd mit mondjak neki és hogyan ne csináljak magamból hülyét egy ilyen tünemény előtt. Jó nagyokat kellett sóhajtsak, mert alig kaptam levegőt. Minden bajom volt már. A gyomrom összeszűkült, fázott a tenyerem és izzadt. Nem is értettem az egészet. A sátor meg egyre közelebb került. Éreztem, hogy megszűnök létezni és semmi vagyok. Az, aki addig voltam, még kapaszkodott belém, de én már nem akartam őt. Csak közel lenni ahhoz, aki engem vár.
Nem számított, hogy mennyire csapnak össze bennem és a fejem felett a rettegés hullámai. Én őt akartam. Közel lenni hozzá. Hallani a hangját, belenézni a szemébe és látni ahogy mosolyog.
Te jó ég! Mindjárt ott vagyok. Azt sem tudom, mit kell csinálni. Hogy kell egyáltalán csajozni? Nem számít, menni kell!
A fülemben és a halántékomban éreztem, ahogy dobog a szívem. Még, a szám is kiszáradt. Hogy fogok egyáltalán megszólalni? Sírni volna kedvem a bizonytalanságtól és a másik irányba szaladni, de itt van ő. Itt vár rám a sátorban.
Mit mondjak, ha kérdez valamit? Azt sem tudom, hogyan gondolkodik.
Mi lesz, ha olyat mondok, ami nem tetszik neki? Milyen közel üljek hozzá? Mellé üljek vagy inkább szembe vele, hogy láthassam az arcát? Látunk egyáltalán majd valamit a sátorban? Mit keresek én itt? Annyi minden kavarog bennem, de csak egyet tudok biztosan legbelül. Menni kell!
Nem akart meghalni a félénk és gyáva természetem. Uralkodni akart rajtam még mindig a szégyellős kisfiú, aki addig voltam. Bitorolni a döntéseim, az életem, ahogy eddig is. Most jöttem rá, hogy tele vagyok gátlással és nem fogok tudni megszólalni. Most, mi legyen?
Csak szedtem a lábam, legszívesebben rohannék hozzá, de akkor hamarabb odaérek. Ki kell találnom addig valamit! Valamit kellene mondani, meg kérdezni! Valami vicceset, de hol a határ, hogy a szemében teljesen bolond ne legyek. Ilyenkor nem segít senki, senki sincs mellettem. Addig kellene húznom az időt, amíg nem jut eszembe, amivel le tudnám nyűgözni. Hogy kell valakit meghódítani? Meghódítani? Meg se merek szólalni! Már szaladnék a csajozással, de még az első lépéssel is gondjaim vannak. Egyszer hozzá is kellene érni, de akkor hogyan tovább? Mikor hajolhatok oda hozzá és mikor kell puszit adni? Mikor nincs túl korán? Nehogy lemaradjak róla! És ha nem akar puszit, hanem meg akar csókolni? Akkor, mit csináljak? Most már mindegy, menni kell!
Mit is kell köszönni? Szia vagy helló? Sziasztok vagy hellóztok? A jó estét, az hülyeség. Bár, az orromig se látok, olyan sötét van. Azt hiszem, hogy köszönni kellene először. De, mit? És utána mit csináljak?
Kész, vége. Nincs több idő. Megérkeztem. Itt állok a sátra előtt. Be kell menni!
Nem állhatok itt sokáig, azzal elrontanék mindent és mit gondolna rólam. Sohasem voltam még ilyen gyenge és esetlen. Még egy nagy levegő, ezzel is nyerek egy kis időt. . . .

Hozzászólások


#213 | 2019. 04. 12.
mi volt a folytatáss?